A mohácsi csatától a karlócai békéig
A mohácsi csata után Horvátország és Szlavónia nemessége is megoszlott a két királyjelölt, Habsburg Ferdinánd (1526-1564) és az egyébként apai ágon szlavón kisnemesi családból (Zápolya) származó Szapolyai János (1526-1540) között. A horvát rendek a török ellen védelmet remélve 1527. január 1-én Ferdinánd mellett voksoltak, nem kis részben Ferdinánd személyes küldötte, Nikola Jurišić (Jurisich Miklós) hatására. A szlavón rendek többsége 1527. január 6-án Jánost ismerte el királynak. Ez utóbbi helyen Krsto Frankapan (Frangepán Kristóf), Zápolya híve vitte a szót, aki 1526-ban Székesfehérvárnál megtépázta Szulejmán szultán utóvédjét. Hamarosan kitört a polgárháború, aminek csak a törökök örülhettek. Frangepán Kristóf azonban 1527-ben elesett, ezután a Szapolyai-párt összeomlott Szlavóniában, mely ezután elismerte Ferdinándot. Horvátország és Szlavónia területe az 1526-os kb. 50.000 km²-ről a XVI. század végére 17.000 km²-re zsugorodott, Szlavónia nagy része 1537 után került török kézre. A horvát várak zömét a helyi török erők (főleg a boszniai bég) apránként foglalták el. A török előrenyomulást a horvát nemesség nem volt képes megállítani, s a hódítók elől Szlavónia északnyugati részére (és részben Magyarországra) húzódott vissza. Az áttelepülő horvát nemesek révén terjedhetett a Horvátország elnevezés a középkori Szlavóniára. Szlavóniának ezentúl a horvát források Dráva és a Száva közötti keleti megyéket nevezték. A horvát és a szlavón tartománygyűlés 1558-tól együtt ülésezett Zágrábban.
A legnagyobb csapás a horvátság számára a területin túl az etnikai veszteség volt. Egész vidékek néptelenedtek el, a ča és a kaj nyelvjárás (a középkori horvát és szlavón tartományok nyelve) területe összezsugorodott. A horvátság jelentős része Itáliába, Nyugat-Magyarországra, sőt Morvaországba menekült. A legyilkoltakkal, fogságba hurcoltakkal, a külföldre menekült és ott asszimilálódottakkal együtt a horvátság etnikai vesztesége a XVI-XVII. században többszázezer fő volt. Az elnéptelenedett vidékekre török szolgálatban álló, főként ortodox vlachok telepedtek. A török terjeszkedés csak 1579, Karlovac várának felépítése és a határőrvidék szervezetének kialakítása után állt meg. A védővonal fenntartásának költségeit főleg a Habsburg tartományok állták. Nyilvánvaló, ha nincs a Habsburgok egyre erősödő dunai államalakulata, Horvátország (akárcsak Magyarország) elbukott volna a török nagyhatalom elleni harcban. Ez a tény persze nem kisebbíti a végvári katonák érdemeit. A horvát nemesség a magyarországi végvári harcokból is kivette részét, így Nikola Jurišić (Jurisich Miklós) 1532-ben Kőszeget védte meg Szulejmán szultán ellen, Zrínyi Miklós (Nikola Šubić-Zrinski) pedig 1566-ban Szigetvárott halt hősi halált.
A török terjeszkedés lelassulása után valamelyest rendeződtek a horvátországi viszonyok. A pénzgazdálkodás fellendülése a jobbágyok kereskedelmi tevékenységét is ösztönözte, ezt azonban uraik akadályozták. Ez, és Tahi Ferenc szlavóniai birtokos személyes ellenfeleinek akciói (felbujtogatták ellene a jobbágyait) vezettek el az 1573-as Gubec Máté (Ambroz)-féle parasztfelkeléshez, nem pedig a jobbágyság nyomora. A felkelést a báni reguláris csapatok és az uszkók egységek (akik nem csatlakoztak a parasztokhoz) rövidesen leverték, s a vezetőket kivégezték. Az uszkókok (uskoci) a vlachokhoz hasonló, török földről menekült, kis részben katolikus, nagyrészt ortodox fegyveresek voltak. Fő fészkük a horvátországi Senj (Zengg) vára volt, ahol kisebb flottájuk is volt. Mivel zsoldot nem kaptak, megtámadták a velencei hajókat is. Ez (és persze a Habsburgok adriai kereskedelmi érdekei) vezettek el az 1615 és 1617 között Velence ellen vívott ún. Uszkók háborúhoz. A háborút lezáró madridi béke után az uszkókokat Žumberak környékére telepítették át, ők később elfogadták az egyházi uniót és elhorvátosodtak.
A 15 éves háború horvát területen kezdődött 1591-ben. Hasszán boszniai pasa próbált meg újabb horvát területeket lecsípni az amúgy is „maradékok maradékának” (reliquiae reliquiarum) nevezett Horvátországból. Bihać várát 1592-ben el is foglalta, a horvát lakosságot elpusztította vagy elűzte, s helyükre boszniai mohamedánokat telepített. Hasszán pasa 1593-ban Sisak (Sziszek) mellett elvesztette a csatát Erdődy Tamás horvát bán seregével szemben. Ez volt az első nagyobb keresztény győzelem a horvát fronton.
A 15 éves háború nem hozott területi nyereséget Horvátország számára. A Bocskaival kötött bécsi béke vallási toleranciára vonatkozó pontja 1608-tól nem volt érvényes Horvátországra, ahol egyébként előtte sem hódított a protestantizmus. Csak a Zrínyiek tértek át protestáns hitre, de később ők is rekatolizáltak. A horvát nemesség a török veszéllyel szemben erősebben volt ráutalva a Habsburgokra, talán ezért is voltak tartózkodóak a reformációval szemben.
A 15 éves háború után tömegesen költöztek be a (jórészt ortodox) vlachok horvát területre. A horvát nemesség és a horvát országgyűlés (a szábor) megpróbálta e tömegeket függő (jobbágyi) viszonyba hozni, ám a vlachok katonai erejére Bécs is igényt tartott és II. Ferdinánd 1630-as rendeletével, az ún. Statua Valachorummal szabályozta jogaikat és kötelezettségeiket. Ez a döntés alapozta meg a horvát területből és a horvát közigazgatás alól kivett, közvetlen Habsburg irányítás alatt álló Katonai Határőrvidéket (bár gyökerei Zsigmond király idejére nyúlnak vissza).
A horvát főnemesség (a Zrínyiek, Frangepánok, Draškovićok és Erdődyek) a XVII. században kereskedelmi tevékenységre adták fejüket (a marhaexportból vették ki részüket), s emiatt ellentétbe keveredtek a Habsburgoknak az örökös tartományokat védő gazdaságpolitikájával. Mégsem ez, s még csak nem is az udvar központosító törekvései (Horvátország a XVII. századi magyar Habsburg-ellenes felkelésekhez nem csatlakozott), hanem a törökkel kötött szégyenteljes 1664-es vasvári béke miatt fordult szembe a horvát főurak egy része a Habsburgokkal. Az 1663/64-es török elleni háború hőse, Zrínyi Miklós horvát bán és magyar költő volt, aki a törökellenes harc apostola volt. Halála után öccse, az új horvát bán és horvát költő Zrínyi Péter Wesselényi Ferenc magyar nádorral összeesküvést szőtt a Habsburgok ellen, melybe sógorát, Frangepán Kristófot ( Fran Krsto Frankapan) és lánya, Zrínyi Ilona férjét, I. Rákóczi Ferencet is bevonta. Az összeesküvők konspirációt kezdtek a franciákkal, majd a törökökkel. Az összeesküvőkkel I. Lipót (1657-1705) keményen leszámolt. A rendi igazságszolgáltatás megkerülésével 1671-ben Bécsújhelyen kivégeztette Zrínyi Pétert és Frangepánt, birtokaikat elkobozta és Horvátországot megpróbálta elszakítani a magyar koronától, de ez a kísérlet a horvát főurak (köztük Erdődy Miklós bán) ellenállásán megbukott.
A XVII. század végi nagy felszabadító háború (1683-1699) során Horvátország és Szlavónia jelentős része felszabadult, bár a régi horvát területek egy része török uralom alatt maradt (és Bosznia részét képezi ma is), míg Dalmácia egésze velencei uralom alá került. A háború idején a boszniai katolikusok is fellázadtak a török uralom ellen, s a megtorlástól tartva 100, más források szerint 200.000 boszniai és hercegovinai horvát menekült át elsősorban Szlavóniába, kisebb részben Magyarországra.
A horvátok a XVIII. században
A megfelelő országrész kiválasztható.
(Horvátország, Szlavónia [Tótország], Fiume, Katonai Határőrvidék [Krajina, kék színű terület])
A karlócai béke (1699) után ugyan a horvát területek nagy része felszabadult a török uralom alól, de Horvátország gazdasági ereje és népessége az előző kétszáz évben nagyon megfogyatkozott. A horvát nemesség a XVIII. század elején még tartott a török veszélytől, s úgy látta, a Habsburgok támogatására szüksége van. Ezért (és a protestánsoktól való félelmükben) nem csatlakoztak a horvátok II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez.
A horvát és magyar rendek között az első komolyabb nézeteltérésre 1708-ban, illetve 1712-ben került sor. A pozsonyi országgyűlés 1708-ban kimondta, hogy a király a horvát szábornak csak olyan rendelkezéseit szankcionálhatja, amelyek összhangban vannak a magyar törvényekkel. A horvát szábor ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Ugyanakkor a horvátokra nézve pozitív fejlemény volt, hogy a magyar országgyűlés bevette a Corpus Iurisba a horvát szábor korábban hozott rendelkezéseit, vagyis szentesítette a szokásjogot. A szatmári béke (1711) után megerősödött magyar rendektől tartva a horvát szábor 1712-ben elfogadta a Habsburgok leányági örökösödési jogát, s emiatt ellentét robbant ki a horvát és a magyar nemesség között (bár az előterjesztő az udvarhű zágrábi püspök, később esztergomi érsek, Esterházy Imre volt). A megerősödött horvát nemesi öntudat csendül ki a szábor III. Károlyhoz (1711-1740) intézett feliratából (hasonló jellegű horvát megnyilatkozást 1527-ből ismerünk): „Mi ugyan … Magyarországhoz társult ország vagyunk, de nem vagyunk alattvalói. Valamikor saját vérünkből való királyaink voltak … Semmiféle erő, sem rabság nem rendelt minket a magyarok alá, hanem mi magunk ismertük el királyuk, és nem királyságuk uralmát.”
Szlavónia
A horvátság legnagyobb problémáját egyébként ebben a században nem ez jelentette, hanem a területi széttagoltság. A XVIII. század közepén ugyan Mária Terézia (1740-1780) felújította 1745-ben a Dráva és Száva közének keleti felén a megyerendszert, de a horvát-szlavón vármegyei igazgatás alá eső 24.000 km²-en túl még mindig 18.000 km²-nyi terület (a Katonai Határőrvidék) közvetlenül a bécsi Haditanács igazgatása alatt maradt. Az említett megyék (Pozsega – Požega, Verőce – Virovitica, Szerém – Srijem) képezték ezentúl Szlavóniát, noha e vidék a mohácsi csata előtt Magyarországhoz tartozott. A magyar rendek 1751-ben elérték, hogy a szlavón megyék a pozsonyi országgyűlésre is külön küldjenek követeket (Zágrábba továbbra is küldtek). Így egyfajta kettős igazgatás volt jellemző Szlavóniára, amely a XIX. század első felében súlyos ellentétek forrása lett magyarok és horvátok között. Egyébként a török előtt e megyék vegyes lakosságúak voltak (horvátok, és magyarok lakták). A török megszállás idején a magyar lakosság és az eredeti horvát lakosság is jórészt kipusztult, helyükre Pozsega és Verőce (a középkori Valkó) megyébe főleg što nyelvjárást beszélő boszniai katolikusok (horvátok), míg Szerém megyébe főleg szerbek költöztek.
Katonai Határőrvidék
A Katonai Határőrvidék (Vojna Krajina) helyzetét a Habsburg kormányzat a török háborúk (1716-18, 1736-39) lezárása után 1746-ban rendezte. Területi alapon szerveződő 11 ezredbe osztották, s a XIX. század végéig nem egyesítették Horvátországgal. A határőrök nem kerültek földesúri függésbe, s a Habsburgok bárhol, bármilyen európai fronton felhasználható katonaanyaghoz jutottak. Ez az Adriától a Dunáig húzódó kaszárnya lakossága nem integrálódhatott a horvát társadalomba, s nem fejlődhetett vele együtt. Ráadásul a Határőrvidék lakosságának közel fele ortodox szerbekből állt, bár pl. a báni, a szluini, a kőrösi (Križevac), a brodi (Slavonski Brod), vagy a Varasdi (Varaždin) ezredek területe katolikus többségű volt. A későbbi horvát-szerb ellentétek egyik gyökere azonban a Katonai Határőrvidék különleges viszonyaiban rejlik. A határőrök szabadabb világa vonzotta a horvát és szlavón megyék jobbágyait is, a tömeges átszökéseknek csak Mária Terézia úrbéri rendeletei vetettek véget, melyek enyhítették a jobbágyterheket.
Fiume
Mária Terézia idején 1767-1779-ig különálló Horvát Királyi Tanács működött, megszűnése után a horvát ügyek a Magyar Helytartótanácshoz tartoztak. Mária Terézia 1776-ban Fiume (Rijeka) szabad kikötővárost és környékét a magyar koronához csatolta (előtte az osztrák tengermellék része volt), s ekkor a zágrábi Horvát Tanács igazgatta, majd ennek megszűnése (1779) után került a Magyar Kir. Helytartótanács hatáskörébe. Fiume (Rijeka) hovatartozásának kérdése a XIX. században a horvát-magyar ellentétek egyik fő okozójává vált.
Horvátország
II. József uralkodása (1780-1790) azonban közel hozta egymáshoz a horvát és a magyar nemességet. A Habsburg uralkodó reformjai miatt, s főleg a magyar és horvát autonómia elleni intézkedéseivel szemben összefogott a horvát és a magyar nemesség. Végül 1790-ben a horvát nemesség a magyarokkal együtt örült a Szent Korona – és vele az alkotmányosság – visszaadásának, majd az abszolutizmustól való félelem miatt Horvátország szorosabbra fűzte kapcsolatait Magyarországgal.
A horvát-magyar közjogi küzdelmek és a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus kora (1790-1848)
A közjogi küzdelmek kezdete
Az 1790-es év a magyar-horvát együttélés több mint nyolc évszázados történetében fordulópontként tartható számon. Ekkor kezdődtek meg ugyanis a következő évtizedekben a horvát és a magyar rendek, s ezáltal Horvátország és Magyarország viszonyát kedvezőtlenül befolyásoló közjogi küzdelmek, amelyek a nemzeti mozgalmak megjelenése, illetve fokozatos térnyerése után tovább éleződtek, míg végül 1848-ban magyar-horvát fegyveres konfliktushoz vezettek (e folyamatnak a bécsi kormányzat nem előidézője, csak segítője volt). Hiba volna természetesen az említett hat évtizedet a permanens ellentétek egységes korszakának tekinteni, egyrészt, mert a horvát-magyar közjogi harc és a szembenállás a napóleoni háborúk és a Habsburgok újabb abszolutista kísérlete idején szünetelt, másrészt a XIX. század harmincas éveiben erőteljesen kibontakozó magyar reformmozgalom (és részben horvát megfelelője, az illírizmus) a nemzetté válási és polgárosodási folyamatokban fontos változásokat hozott, melyek a horvát-magyar küzdelmeket is új alapokra helyezték.
A korábbi évszázadokban csak szórványosan jelentkező horvát-magyar közjogi viták fellángolása összefüggésben áll a felvilágosodás eszméinek terjedésével. A magyar nemesi nemzeti felfogásban megjelent a nemzeti nyelv hivatalos nyelvvé tételének modern gondolata, valamint a magyar korona országait egységes államterületnek tekintő elvi-gyakorlati törekvés. A korszerű nemzeti eszmék egyéb összetevőit (így pl. a nemzet fogalmának kiterjesztését a nem nemesi származású tömegekre) persze nem tették magukévá a rendek, ezért azt a (nemesi) nemzeti jelleget néha erőteljesen kihangsúlyozó, 1830-ig terjedő időszakot a magyar történelemben egyes történészek a rendi nacionalizmus korának nevezik. A horvát rendek képviselői a közös országgyűléseken a feudális-territoriális közjogi elven alapuló föderalizmust állították szembe a magyar rendek központosító törekvéseivel.
Az 1790-es év első felében még felhőtlen horvát-magyar kapcsolat a június 10-én megnyitott budai országgyűlésen kezdett elromlani. A II. József-féle reformpolitika ellen képződött magyar-horvát rendi egységfront felbomlott, miután az országgyűlés második ülésnapján az alsótábla követei javasolták, hogy az ülések nyelve a magyar legyen, s latin helyett magyarul vezessék az országgyűlési naplót is; szeptemberben pedig törvénytervezetben terjesztették fel II. Lipót elé, hogy ezentúl a kormányszékek és a törvényhatóságok ügyintézési nyelve a magyar legyen. A legtöbb magyar megye követutasításaiban a nyelvügy mellett a protestánsok egyenjogúsítására vonatkozó javaslat is szerepelt. E két ügyben robbantak ki az ellentétek a magyar és a horvát követek között. A horvát követek állásfoglalásai közül érdemes megemlíteni Erdődy János horvát bán szállóigévé vált mondását, mely szintén a nyelvvita során hangzott el (legalábbis a hagyomány szerint). Kijelentése – „Regnum regno non praescribit leges” (Egyik királyság a másiknak nem szab meg törvényt) – egyértelműen közjogi térre terelte a nyelvkérdést. Ugyanezen okból tiltakoztak a horvát követek az ellen is, hogy a protestánsoknak hivatalviselési jogot biztosító új magyarországi törvény Horvátországban is életbe lépjen.
Horvátország a sok évszázados magyar-horvát együttélés során mindvégig meghatározott mértékű autonómiát élvezett (a török időkig a horvát-dalmát és a szlavón terület külön jogállású volt), a király személyét a legfőbb polgári és katonai tisztségviselő, a bán képviselte, de részben az igazságszolgáltatás (báni tábla) is független volt a magyar szervektől. A horvát tartománygyűlés szerepe és jogköre időnként változott ugyan (közigazgatási jogkörét Mária Terézia csökkentette le), de megmaradt a horvát autonómia jelképének. Horvátország nem küldött megyénként külön követet a pozsonyi országgyűlésre, hanem egységesen, mint ország delegált egy követet a felsőtáblára, kettőt pedig az alsótáblára. A közös országgyűlésen elfogadott törvények a királyi megerősítés után érvényesek voltak Horvátországra is, míg a horvát tartománygyűlés jogszabályai az uralkodói szankcionálás után csak horvát területen léptek érvénybe.
A XVIII. század végén kialakult horvát közjogi elmélet az előbb felsorolt municipális (törvényhatósági) jogok, Horvátország történeti jogainak védelmezése céljából keletkezett.
A horvát közjogi elmélet leglényegesebb elemeit megtaláljuk Nikola Škrlec (Skerlecz Miklós) Zágráb megyei főispánnak a magyar nyelv bevezetése ellen, a horvát követek nevében írt tanulmányában. Škrlec a latin nyelv használatát a horvát-magyar közigazgatásban az ún. Pacta Conventa-ra vezeti vissza (Maga a Pacta Conventa, Kálmán király állítólagos szerződése a horvát nemességgel Tamás spalatói főesperes XIII. századi krónikájába illesztett későbbi betoldás). Škrlecnél a felvilágosodás eszméi hatására egyfajta „társadalmi szerződésként” jelenik meg ez a középkori iromány. A horvát közjogi elmélet lényege, hogy Horvátország és Magyarország a szent korona egyenjogú tagjai, szövetséges királyságok, belügyeiket önállóan intézik, s a közös ügyekben a kölcsönösen szentesített és hagyományos státust csakis közös megegyezéssel lehet megváltoztatni (természetesen az uralkodó beleegyezésével). A felsoroltak alapján érthető, hogy a magyar nyelv bevezetését a közös hivatalokban miért tartották elfogadhatatlannak a horvát követek. Ugyanakkor a horvát nemesség fejében szinte meg sem jelent még a gondolat, hogy Horvátországban a horvát nyelvet kellene hivatalossá tenni.
A magyar közjogi elmélet az egységes törvénykezésű, egységes területű, egy hivatalos nyelvű országról csak az 1825-ös országgyűlés idejére kristályosodott ki. Míg a horvát közjogi elmélet egy hagyományos, feudális elven alapuló föderalizmust támogatott, addig a magyar közjogi elmélet a központosított, magyar nemzetállam megvalósítását tűzte ki célul. E cél elérésében azonban a bécsi udvar által a magyarság is akadályoztatva volt. A magyar reformerek Béccsel szemben védekeztek, a horvát rendekkel szemben támadólag léptek fel. A magyar közjogi felfogás szerint ugyanis a horvátok autonómiája sokkal szűkebb jogkörre terjed ki. A horvátok gyengének érezvén magukat, óhatatlanul is Bécs mellé sodródtak.
A nyelvi vitában a horvátok az 1802-es, 1805-ös 1811-12-es országgyűléseken fokozatosan veszítettek pozícióikból a magyar követekkel szemben, ám a bécsi udvar is igen kevés engedményt tett a magyar nyelv ügyében. Időközben azonban a napóleoni Franciaország egyre nagyobb veszélyt jelentett a Habsburg birodalomra.
A horvátság szempontjából a napóleoni háborúk már 1797-ben egy fontos esemény előidézői lettek: a francia hadvezér megszüntette az ősi Velencei Köztársaságot, amely már századok óta birtokolta Dalmáciát. Napóleon a Habsburgoknak juttatta Velence valamennyi dalmáciai birtokát. A dalmát tartomány egyházi vezetése és horvát származású nemessége küldöttséget menesztett Ferenc császárhoz, amely kérte, hogy Dalmáciát egyesítsék Horvátországgal, hiszen ez az országrész valamikor régen a magyar koronához tartozott. A bécsi udvar azonban nem teljesítette a dalmát küldöttség kérését, mint ahogy elutasította 1802-ben a horvátoknak a magyar országgyűlés által is támogatott, Dalmácia és Horvátország egyesítésére vonatkozó javaslatát s a tartományt 1918-ig közvetlenül Bécsből igazgatták. A horvát nemzetállam kifejlődésének hosszú időn át éppen a területi széttagoltság volt az egyik legfőbb akadálya, s ez a probléma a Habsburg Monarchia fennállása során nem is nyert megoldást. I. Ferenc uralmának első szakasza nem sok jót hozott Magyarország és Horvátország fejlődése szempontjából. A jozefinista reformokat végleg háttérbe szorították, a felvilágosodás híveivel pedig a Martinovics-összeesküvés leleplezése (1794) után leszámoltak. Horvátországban ugyan nem göngyölítették fel a szervezkedés szálait, mert Martinovicsék horvátországi összekötője, Josip Kralj letartóztatása előtt öngyilkos lett, s így sírba vitte titkát. Maga Martinovics egyébként gyanúba keverte a felvilágosodás eszméit magáévá tevő Maksimilijan Vrhovac (Verhovácz Miksa) zágrábi püspököt, de a főpap tisztázta magát a vádak alól. A francia forradalom eszméitől megrettent magyar és horvát nemesség támogatta a rendi alkotmányosság látszatát megőrző, de valójában abszolutisztikus módszerekkel kormányzó I. Ferenc uralmát.
A napóleoni háborúk alatt a horvátok lakta területek jelentős része francia uralom alá került. Az osztrák seregek vereségei nyomán előbb a nemrég megszerzett Isztria és Dalmácia (1806-ban), majd Horvátország Szávától délre eső része is a napóleoni birodalomba kebeleztetett be (1809-ben). A francia uralom a dalmát-horvát vidékek társadalmi szerkezetében nem eredményezett maradandó változásokat (bár mind a francia Dalmácia kormányzója, Vicenze Dandolo, mind az 1809-ben létrehozott Illír Provinciák vezetője, Marmont tábornok számos antifeudális intézkedést hozott), ezen kívül horvát szempontból veszteségnek ítélik meg a történészek az önálló Dubrovniki Köztársaság 1808-as megszüntetését is. Sokkal fontosabb volt viszont a francia uralom eszmei hatása a horvát nemzeti ideológia fejlődésére. Itt érdemes megemlíteni a franciák által bevezetett iskolareformot, amelynek során a latin helyett bevezették az olasz és horvát nyelvű oktatást az általuk alapított zárai liceumtól kezdve a gimnáziumokon át az elemi iskolákig, míg 1806. július 12-én napvilágot látott egy kétnyelvű újság (olasz és horvát), a Kraglski Dalmatin, amely az első horvát nyelvű sajtótermék volt. A napóleoni uralomnak az osztrák határőrcsapatok 1813 őszén véget vetettek véget, de az Illír Provinciákat Illír Királyság néven egészen 1822-ig fenntartották a Habsburgok, a horvát rendek nagy sérelmére. A francia reformokat persze a bécsi kormányzat hamarosan semmissé tette, de a horvát nemzeti fejlődés eszmei oldalra gyakorolt hatásuk nem múlt el nyomtalanul, s két évtizeddel később Horvátországban Gajék mozgalma az illír nevet tűzi zászlajára.
Az illír mozgalom kibontakozását azonban megelőzte a horvát rendi erők fokozatos gyengülése a magyar országgyűléssel vívott közjogi küzdelemben, s makacs ragaszkodásuk a latin nyelvhez nem segítette elő a nemzeti fejlődést Horvátországban.
Napóleon veresége és bukása átmenetileg megerősítette Európa, s ezen belül a Habsburg Monarchia konzervatív köreit, Metternich herceg pedig, elérte az uralkodónál, hogy több mint tíz évig ne hívja össze a számára ellenszenves magyar országgyűlést, amely Magyarország szuverenitásának hagyományos jelképe volt. Nem ülésezhetett a horvát tartománygyűlés, a szábor sem. Csak az újabb európai forradalmi mozgalmak kényszerítették rá az uralkodót, hogy 1825-ben újra összehívja a magyar országgyűlést. A pozsonyi országgyűlés előtt a szokásnak megfelelően összeült a horvát tartománygyűlés, hogy megválassza küldötteit a közös diétára, illetve, hogy megegyezzen a követutasítások tartalmában. A követutasításokban újra szerepelt a Dalmácia és a Határőrvidék Horvátországgal való egyesítésére vonatkozó kérés. Az abszolutizmustól való félelem a horvát rendeket újból közelítette a magyar nemességhez, noha az 1825/27-es országgyűlés idején keletkezett új magyar közjogi elmélet következetes gyakorlati megvalósítása veszélybe sodorta volna a horvát autonómiát. Az 1825-ös országgyűlésen az alsótáblának a magyar nyelv ügyében tett javaslatai is enyhébbek voltak, mint az 1811/12-es országgyűléséi (bár az uralkodó nem erősítette meg azokat sem). A pozsonyi országgyűlés befejeztével 1827-ben összeült a horvát tartománygyűlés, amely szükségesnek tartotta a horvát municipális jogok összegyűjtését is kiadatását, mert ismételten meggyőződhettek róla, hogy a magyar követek kétségbe vonják azokat. Tett viszont a horvát szábor egy engedményt is: hajlandóak mutatkozott arra, hogy a magyar nyelv kötelező oktatását bevezessék a horvát középiskolákban (ahol egyébként ekkor még teljes mértékben latinul folyt az oktatás, horvát nyelvet csak az elemi iskolákban adtak elő).
Az 1830-as pozsonyi országgyűlés előtt már maguk a horvát megyék javasolták a magyar nyelv oktatásának kötelezővé tételét a horvátországi középiskolákban, mert előre látták, hogy a horvát nemesek előbb-utóbb csak akkor válhatnak a közös ügyek tisztségviselőivé, ha megtanulnak magyarul. A konzervatív horvát nemesség továbbra is kitartott a törvényhatósági jogok és az ezekkel összefüggésbe hozott latin hivatalos nyelv védelmezésénél. (Időközben megjelent Josip Kušević Jura municipalia című munkája, amelyben összefoglalja a horvát statútumokat.) A horvát értelmiség soraiban azonban már akadtak hangok, amelyek elégedetlenségüket fejezték ki a nemességnek a nyelvvitában elfoglalt álláspontjával kapcsolatban. A papköltő Pavao Štoos elkeseredett hangú versben tiltakozott a horvát nemesség nyelvkérdésban tanúsított passzivitása ellen: „Lám a horvátok saját nyelvüket elfeledni akarják, s más nemzetté szándékoznak válni”.
A horvát nemzeti megújulás. Az illírizmus mint politikai és kulturális mozgalom
Az 1830-as párizsi forradalom hatására a polgári eszmék, a liberalizmus hívei Európa-szerte megerősödtek. Magyarországon erős nemzeti polgárság híján a nemesség felvilágosult része vette fel a harcot az elavult feudális struktúrák ellen. A Széchenyi, Wesselényi, majd Deák és Kossuth nevével fémjelzett reformmozgalom ellen fellépett a magyar nemesség konzervatív része és a birodalom egységét féltő bécsi kormányzat. Ekkor már a minden nemzeti mozgalmat ellenző Metternich mellett jelentős szava volt a kormányügyekben a csehországi arisztokrata családból származó Kollowratnak is. Ezután az új bécsi politika a magyar mozgalmat veszélyesebbnek ítélte a Monarchia más népeinek nemzeti törekvéseinél, és igyekezett azokra támaszkodni a liberális magyar nemességgel szemben.
A nemzeti liberalizmus eszméi hatni kezdtek a horvátoknál is. A horvát nemzeti mozgalom azonban szinte már indulásakor érintkezésbe került a Monarchia területén divatossá váló pánszláv (a szláv egységet Oroszországgal megvalósítani akaró), illetve ausztroszláv (a Monarchia szláv föderációvá alakítását célzó) eszmékkel. A horvát nemzeti megújhodás, az illírizmus kezdeteit a történetírás Gaj lapjának (a Novine Horvatzke és melléklete, a Danica Horvatzka, Slavonzka y Dalmatinzka) 1835-ös megindításához köti, ám valójában a mozgalom évekkel előbb megindult, kulturális gyökerei pedig sok évszázados múltra tekinthetnek vissza. Maga a délszláv egység eszméje is a XVII. századi Dubrovnik falai között keletkezett, hirdetői a költő Ivan Gundulić és a történész Mavro Orbini voltak. Nem szabad megfeledkeznünk a pánszláv eszme egyik első képviselőjéről, a szintén horvát származású Juraj Križanićról sem. Mindezeket az illírizmus hívei felfedezték. Gundulić hősi eposzát, az Oszmánt a jeles horvát romantikus költő, az illír mozgalom tagja, Ivan Mažuranić egészítette ki és rendezte sajtó alá. Természetesen az illír mozgalom eszmei előfutárai között ott vannak a német gondolkodók is, mint például Herder és a magyarországi szlovák mozgalom vezéralakjai, Šafárik és Kollár is. A bécsi kormányzat Kollowrat képviselte szárnya taktikai okokból támogatta a horvát nemzeti mozgalmat, de létrejöttében nem játszott jelentős szerepet. A pánszláv eszmék sem jelentkeztek a mozgalom valamennyi képviselőjénél, s a nemzeti megújhodás elindítójának nem tekinthetjük kizárólag a szláv közösség eszméjétől leginkább áthatott Ljudevit Gajt, Ján Kollár barátját.
Amikor Ljudevit Gaj és hívei színre léptek, a horvátság két nagy birodalom számos, közigazgatásilag egymástól elválasztott tartományban élt (a magyar koronához tartozó Horvátországban és Szlavóniában, közvetlenül Bécsből kormányzott Isztriában, Dalmáciában és a Katonai Határőrvidéken; valamint török uralom alatt Bosznia-Hercegovinában). Ezt a különböző, egymástól eltérő (a mi kérdőszó különböző megfelelői alapján ča, što és kaj) nyelvjárást beszélő, a történelmi együvétartozás tudatával alig rendelkező, partikuláris és regionális érdekek által megosztott népcsoportot azonban egybekötötte a katolikus vallás és a nyugati kultúrához való tartozás tudata, amely nem halt ki még Boszniában sem a sokévszázados török uralom alatt. A Háromegy Királyság (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia) politikai központja, sőt maga a horvát népnév (a Horvátország elnevezés is) a XVI. század második felétől az egykori szlavón bánság, a mai Északnyugat-Horvátország területére helyeződött át, azonban a terület lakossága, ez a kaj nyelvjárást beszélő etnikum kisebbséget képezett a što nyelvjárást beszélő, elsősorban a Határőrvidéken, Szlavóniában (Verőce, Pozsega megyékben) és Bosznia-Hercegovinában lakó katolikus vallású délszláv tömegekkel szemben. Már Gájék előtt megjelent ezért az a gondolat, hogy a što nyelvjárást kellene a horvát irodalmi nyelv rangjára emelni. (Ezt Maksimilijan Vrhovac püspök már 1805-ben javasolta). A horvát nyelv érdekében szót emelt már 1815-ben Antun Mihanović (a horvát Himnusz szerzője), Juraj Šporer pedig 1817-ben illír (što nyelvjárású) újságot akart indítani. Az illírizmus azonban nem csupán a kulturális, nyelvi és irodalmi megújulást szorgalmazta, hanem kezdettől fogva politikai mozgalomként lépett fel. Az illírek politikai céljait már 1832-ben megfogalmazta Janko Drašković gróf „Disertatia iliti razgovor” című što nyelvjárásban írt politikai iratában. A Monarchia keretein belül elképzelve Drašković felvázolt egy nagy illír politikai egységet, amelyhez hozzákapcsolódna az akkor még török uralom alatti Bosznia is, s természetesen Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a Katonai Határőrvidék, és esetleg Krajna, Karintia és Stájerország szlovének lakta részei. Mindezeket a tartományokat a horvát bán igazgatta volna király nevében, hivatalos nyelvként pedig a što nyelvjárást használták volna. Ebben a „nagyhorvát” programban még nem volt szó a délszláv népek egységének Ljudevit Gaj által propagált eszméjéről. Maga polgári származású Gaj 1830-ban lépett a nyilvánosság elé, amikor is Budán kinyomtatta a horvát helyesírást a cseh alapján megreformáló könyvecskéjét. Zágrábba visszatérve Gaj irodalmi melléklettel ellátott politikai újság indításának engedélyezését kérte, amelynek első száma 1835-ben jelent meg Novine horvatske (irodalmi melléklete Danica horvatska, slavonska i dalmatinska) címen, egyelőre kaj nyelvjárásban írt cikkekkel, de Gajék már 1836-tól što nyelvjárásra tértek át, s az újság a délszláv népek egységét hirdető illír mozgalom céljainak megfelelően az Ilirske narodne novine nevet kapta. Ez a lap lett az illír politikai és kulturális mozgalom szócsöve. Az illír újság ráadásul 1837-től Gaj saját nyomdájában készült (az illír mozgalom vezetője a budai Helytartótanács akaratával szemben, udvari kapcsolatai révén kapott engedélyt a nyomda működtetésére). Sorra alakultak az illír olvasókörök, s a század negyvenes éveire a romantikus horvát irodalom már szép eredményeket tudott felmutatni. Gajéknak a što nyelvjárás alapján kialakított irodalmi nyelve egyébként nem volt teljesen azonos a szerb irodalmi nyelvvel, ugyanis a horvátok, főleg a szókincs terén, sokat merítettek a XVII. századi dubrovniki barokk irodalmi nyelvi hagyományaiból, s német-magyar hatásra a nyelvi purizmus szokását is átvették, melynek gyakorlatát a szerb nyelvújítás mellőzte. Az 1840-es évek a kultúra más területein is az illír mozgalom eredményeit hozták: az első horvát nyelvű színházi előadásra 1839-ben került sor, majd Dimitrije Demeter munkássága révén létrejött a zágrábi horvát színtársulat, amely 1846-ban bemutatta az első nemzeti operát, Vatroslav Lisinski alkotását. A horvát nemzeti mozgalom a gazdaság terén is eredményeket hozott: 1841-ben megalakult a „Gazdasági társaság a mezőgazdaság fejlesztésére” (az illírek ez irányú tevékenységénél felfedezhető Széchenyi hatása).
Időközben a konzervatív horvát nemesség az 1832-36-os pozsonyi reformországgyűlésen, makacsul ragaszkodva közjogi okokból a latin nyelvhez, szembekerült a liberális magyar nemességgel, illetve az egész alsótáblával. Az 1839/40-es országgyűlésen az ellentétek tovább mélyültek, hiszen az uralkodó által megtámogatott horvát követelések gyakran a magyar nyelv magyarországi bevezetésének folyamatát is gátolták. A konzervatív horvát nemesség ugyanakkor nem gondolt még arra, hogy Horvátországban a latin helyett a horvátot tegye hivatalos nyelvvé, pedig az ódivatú latinitás nehezen volt védhető a nemzeti nyelv modern elvével szemben. Az illír mozgalom hatásának tekinthetjük azonban, hogy a horvát tartománygyűlés Haulik püspök elnöklete alatt 1840-ben hozott határozatában kérte a királyt, hogy engedélyezze horvát tanszék felállítását a zágrábi akadémián, illetve a horvát nyelv kötelező oktatását a gimnáziumokban. Ez volt a horvát szábor első határozata a horvát nyelv ügyében.
Az 1841-es év nagy változásokat eredményezett a horvát belpolitikai életben. Megalakultak ugyanis az első politikai pártok: a Magyarországgal való szoros államközösség elvét valló horvát-magyar párt és az illír mozgalomból kinövő illír párt, amely a magyar-horvát közjogi viszony átalakítását szerette volna a föderalizmus irányában. A horvát-magyar pártot a Rauch bárók, Josipovich Dániel Antal (Danijel Antun Josipović), a túrmezei kisnemesek ispánja, és Erdődy János gróf vezették. Fő támogatóik részben a konzervatív, magyarbarát arisztokrácia, részben pedig a túrmezei bocskoros nemesség soraiból kerültek ki. Az ellenpárt (az illír párt) támogatóinak jelentős része a nem nemesi származású értelmiséghez és a nemzeti érzelmű középnemességhez tartozott, de voltak arisztokraták is soraik között, pl. Drašković gróf és Kulmer báró. Az illír párt eredeti céljait tekintve liberális volt, ám taktikai okokból mind Horvátországban, mind (legalábbis 1845 után) Magyarországon a nemesség konzervatív erőihez húzott és mérsékelt társadalmi reformokat hirdetett, a küzdelemben a nemzeti ügyre helyezte a hangsúlyt. A horvát-magyar párt, noha konzervatív színezetű volt, Kossuthék nemzeti liberális reformerőivel szövetkezett az illírekkel szemben. A horvát-magyar párt hívei (gúnynevükön a magyarónok) Gajék délszláv egységével szemben a horvátság egy szűkebb etnikumának, a kaj nyelvjárást beszélőknek vélt érdekeit képviselték. Gajt megvádolták, hogy az orosz cár ügynöke (az illír vezér egyébként valóban járt Oroszországban, sőt, az orosz uralkodóhoz intézett titkos memorandumában felvázolta egy nagy szláv birodalom létrehozásának tervét, de az ultrakonzervatív I. Miklós cár nem támogatta a pánszláv eszméket a Habsburg Monarchiával szemben), s hogy pánszláv izgatása a horvátországi bajok fő forrása. A két párt nézetei gyökeresen különbözőek voltak, s az 1842-es Zágráb megyei tisztújításon híveik keményen összecsaptak. Ekkor is és később is mindkét párt minden eszközt felhasznált a küzdelemben a listák meghamisításától a fizikai erőszakig. Az 1842-es tisztújításon az illír párt győzedelmeskedett. A vesztes fél nem nyugodott bele a történtekbe. A horvát pártpolitikai ügyeket hamarosan Magyarország-szerte tárgyalták, s az ellenzéki érzelmű magyar megyék a horvát-magyar párt mellé álltak a „pánszláv izgató” illír párttal szemben. Amikor azután a török Porta is tiltakozott az illírek boszniai agitációja miatt, a bécsi kormányzat tanácsára a király 1843-ban betiltotta az illír név használatát. Gajtól azonban nem vették el a lapját, csak címét változtatta meg: Ilirske novine helyett Narodne novine lett az újság neve, az illír párt pedig Nemzeti Pártnak nevezete ezentúl magát. Az 1844-es pozsonyi országgyűlésen tovább romlott a magyar-horvát viszony, mivel magyar részről követelték, hogy tíz éven belül vezessék be a magyar nyelvet a horvát hivatalokba is; az illír többségű horvát tartománygyűlés utasításai alapján pedig a horvát követek Pozsonyban továbbra is a latin nyelv mellett tartottak ki. Az időközben magyar támogatással megerősödött horvát-magyar párt az 1845-ös Zágráb megyei tisztújításon a túrmezei (Turopolje) bocskoros nemesek szavazataival győzedelmeskedett a nemzeti (illír) párt felet. (Előzőleg már évek óta folyt a vita, hogy a túrmezei egytelkes nemeseknek van-e egyénenkénti szavazati joguk a megyegyűlésen és a tartománygyűlésben. A horvát-magyar párt szerint igen, az illírek szerint nem. A döntést az udvarra bízták, azonban a bécsi kormányzat kivárt.) A tisztújítás lezajlása után a horvát-magyar párt ünnepelt, a nemzeti párt hívei pedig nem nyugodtak bele a vereségbe, és fizikailag akartak leszámolni az ellenpárt híveivel. Ekkor súlyos incidens következett be: a Zágrábban állomásozó katonaság belelőtt a tömegbe. A halálos áldozatok száma 16 volt, többségük az illír párt hívei volt. A nemzeti párt először a bánt, Haller grófot okolta a történtekért, míg a horvát-magyar párt szerint az illír párt volt hibáztatható a tragédiáért. A horvát-magyar párt az eseményeket az illírekkel való végleges leszámolásra akarta kihasználni (be akarták tiltani Gaj lapját, és a što nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelvet). Időközben azonban gróf Apponyi György alkancellár Kollowrattal együtt az illírek mellé állt (elsősorban a magyar reformpárttal és szövetségesével, a horvát-magyar párttal szemben). Ekkor vált igazzá Gaj korábbi mondása: Aula est pro nobis – Az udvar mellettünk van. A túrmezei kisnemességtől királyi leirattal megvonták az egyéni szavazás jogát. Az 1845-ös horvát országgyűlés síkraszállt Magyarország és Horvátország közigazgatásának szétválasztásáért (kérte a királyt a horvát tanács visszaállítására is, valamint a zágrábi püspökség érsekség rangjára való emelését, vagyis a horvát egyházi szervezet elválasztását a magyar egyházi szervezettől). A magyar pártot teljesen háttérbe szorították. A szakadék Magyarország és Horvátország között egyre mélyebb lett. Haller bán lemondása után a báni jogkört az illírekhez húzó Haulik püspök gyakorolta. Az 1847. október 23-án utoljára összeülő horvát rendi tartománygyűlés határozatot hozott a horvát nyelv hivatalossá tételéről, illetve tanítási nyelvként az iskolákban való bevezetéséről. A pozsonyi országgyűlés, illetve az 1848-as év azonban gyökeres változásokat hozott, szinte mindenben, így a magyar-horvát viszonyban is. Az illír párt ebben az évben érkezett el a csúcsra, ám 1849 után az abszolutizmus Horvátországban is megszüntette a pártok működését. Történelmi távlatból nézve az illír mozgalom számos eredményt ért el a horvát nemzeti fejlődés szempontjából, de Gaj és társai a szláv kölcsönösségi eszme hatására a délszláv egység, a horvátok, szerbek és szlovének azonosságának gondolatával terhelték meg a horvát nemzeti eszmét (az illírizmus egyébként sem a szerbeknél, sem a szlovéneknél nem aratott sikert), ami a horvát nemzettudat kialakulásában már akkor is gondot okozott, nem is beszélve az említett délszláv állameszme huszadik századi megvalósításának következményeiről.
Horvátország 1848/49-ben
A XIX. századi nemzeti fejlődés során 1848-ig a Baltikumtól az Adriáig terjedő középkelet-európai térség népei – sokszor gazdasági, társadalmi fejlettségi szintjüktől függetlenül – eljutottak a nemzeti önállóság valamilyen formájának követeléséig. Természetes volt tehát, hogy az autonómia hagyományaival rendelkező horvátok is igényelték a saját nemzetállam létrehozását (pontosabban a Monarchia föderatív átalakítását). Ahogyan a magyarok követelték Bécstől a nagyobb (szinte teljes) függetlenséget, ugyanezt kívánták megkapni a horvát nemzeti mozgalom résztvevői Pesttől. A horvátok 1848 tavaszán nemzeti önállóságot követeltek, a horvát országgyűlésnek felelős kormánnyal, s a magyar koronával csak laza kapcsolatot akartak fenntartani. Ugyanakkor Kossuth és a magyar forradalmi vezetés, legalábbis tavasszal kitartott a magyar korona egysége mellett, s az áprilisi törvények kötelezték volna a horvátokat a közös pesti országgyűlésen való részvételre. A konfliktus fő oka a nemzeti érdekek különbözőségében keresendő, de tény az is, hogy a forradalom ellenségei kezdettől fogva nemcsak kihasználták, hanem igyekeztek szítani is az ellentéteket.
A horvát nemzeti mozgalom és magyar nemzeti liberálisok között az 1848-at megelőző korszakban több kérdésben is súlyos ellentét alakult ki: a nyelvtörvények problémája, Szlavónia és Fiume (Rijeka) hovatartozásának kérdése, Horvátország és Magyarország közjogi kapcsolatának ügye.
Az 1848-as év tavasza még adhatott volna esélyt a megegyezésre. A horvát Nemzeti Párt balszárnyához tartozó neves költő, Ivan Mažuranić még egy kiáltványt is intézett a magyarokhoz (Hrvati Madjarom), amelyben ismertette, hogy mit kíván a horvát nemzet, s mi lenne szükséges a megegyezéshez.
A bécsi udvar (pontosabban a konzervatív kör) azonban a Nemzeti Párt jobbszárnyát támogatta. Az udvari körökkel egy konzervatív horvát főúr, Franjo Kulmer báró tartotta a kapcsolatot. E konzervatív csoport javasolta, hogy a megüresedett horvát báni székbe helyezzék Josip Jelačićot, egy illír érzelmű, de feltétlenül udvarhű határőrezredest. A király március 23-án alá is írta a kinevezést. Erről Ljudevit Gaj értesült és a Zágrábban 1848. március 25-én összehívott nemzetgyűlésen keresztülvitte, hogy az egybegyűltek az elfogadott Követelésekbe első pontként vegyék be, hogy Jelačićot szeretnék bánnak. A Követelések 30 pontja polgári demokratikus programot tükrözött. A magyar 12 ponthoz hasonló társadalmi követelések között azonban szerepelt a horvátok lakta területek egyesítése iránti igény és a nemzeti önállóság fontos feltétele, a felelős horvát minisztérium felállítása. A király persze nem teljesítette a horvát követeléseket. Az udvar megkezdte kettős játékát, amit egészen augusztusig folytatott: látszólag engedett a Jelačić-tyal szembeni magyar követeléseknek, közben (különösen Radetzky itáliai győzelme után) a magyar forradalom elleni fegyveres fellépésre biztatta a bánt.
Jelačić egyébként a zágrábi nemzetgyűlés kezéből nem akarta elfogadni a báni tisztséget. Erre csak a királyi kinevezés után volt hajlandó. Április 19-én elrendelte, hogy a horvát hatóságok csak neki engedelmeskedjenek (vagyis a magyar kormánynak ne), amivel a gyakorlatban (ha formálisan nem is) elszakította Horvátországot Magyarországtól. Április 25-én külön rendeletet adott ki a jobbágyfelszabadításról, amit később a horvát országgyűlés is elfogadott. Jelačić ezzel is ki akarta hangsúlyozni, hogy a horvátoknak nincs közük a magyar országgyűlés határozataihoz. Májusban választásokat írt ki Horvátországban, Szlavóniában és a Katonai Határőrvidéken (a horvátok nem küldtek képviselőket a magyar országgyűlésbe). 1848. június 5-én a magyar kormány tiltakozása ellenére összeült a horvát szábor: Jelačićot beiktatta báni tisztségébe, elfogadta a jobbágyfelszabadítást, felállította a Báni Tanácsot, s a Magyarországgal való kapcsolat kérdésében a föderalizmus mellett foglalt állást (úgy, hogy a Monarchia kül-, pénz- és hadügyeit egy központi bécsi kormány intézte volna). V. Ferdinánd június 10-én (magyar kérésre) felfüggesztette Jelačićot báni tisztségéből. Erre Zágrábban Monarchia-ellenes hangulat keletkezett, de ez nem tartott sokáig, mert a király fogadta a bánt, a horvát országgyűlés pedig érvénytelenítette a felfüggesztést, sőt, június 29-én diktátori hatalommal ruházta fel. Jelačić ezután már nem hívta össze a szábort, mert a balszárny, a nemzeti liberálisok időnként kellemetlenül demokratikus követelésekkel álltak elő. A magyarellenes hangulat azonban nőtt. Ebben a liberálisok egyetértettek a Nemzeti Párt jobbszárnyával és támogatták Jelačićot, aki főleg a leváltási kísérlet után a nemzeti ellenállás szimbólumává nőtt. Időközben kitört a szerb felkelés. Jelačić támogatta Josip Rajačić karlócai szerb pátriárkát (báni tisztségébe a szerb főpap iktatta be) és a szerb felkelőket. Júliusban János főherceg közvetítésével Jelačić tárgyalt Batthyányval Bécsben, de nem tudtak megegyezni. A horvát autonómia kérdésében a magyar fél engedett volna, de ekkor már Jelačić a horvát ügytől függetlenül követelésekkel is előállt (alighanem az udvar sugallatára). Ragaszkodott, hogy a magyarok mondjanak le a pénz- és hadügy irányításáról és ismerjék el a szerbek autonómiáját. Hazatérése után Jelačić folytatta a mozgósítást a Határőrvidéken. A fenyegető jelek hatására a magyar minisztertanács augusztus 27-én kész lett volna elismerni Horvátország teljes autonómiáját, Kossuth hajlandó lett volna Szlavóniát is átengedni a horvátoknak, sőt még Horvátország teljes elszakadását is elfogadta volna. Ekkor azonban már késő volt, ráadásul minderről a horvát közvélemény nem értesülhetett, de különben sem lett volna az ausztroszláv föderalizmusban hívő horvát nemzeti mozgalomnak érdeke megállítani az eseményeket. Jelačić 1848. augusztus 31-én elfoglalta Rijekát (Fiume), szeptember 11-én pedig átkelt (egyébként rosszul felszerelt, a harmadik tartalékból összeállított határőreivel) a Dráván, hogy megdöntse a pesti forradalmi kormányt. Szeptember 29-én került csak szembe a magyar főerőkkel Pákozd és Velence térségében. A mindkét részről minimális veszteségekkel járó összecsapás nyomán Jelačić rájött, hogy nem tud bemasírozni Pestre. Erre fegyverszünetet kért, s gyorsan az osztrák-magyar határra vonult. A magyar hadsereg csak három nap múlva követte. Közben kitört a forradalom Bécsben. Jelačić Windischgrätz herceggel együtt részt vett a bécsi forradalom leverésében, majd a herceg alárendeltjeként a magyarországi hadjáratban, egészen a császáriak tavaszi vereségéig; 1849 nyarán pedig a szerb felkelőket segítette, de Kishegyesnél vereséget szenvedett. Mivel Jelačić végig a hadaknál volt, a horvátországi helyzettel nem volt ideje törődni. A horvát mozgalom balszárnya elégedetlen volt az oktrojált alkotmánnyal, lapja, a Slavenski Jug, nem fogadta tetszéssel az orosz intervenciót sem, de a passzív ellenállásnál többre nem futotta az erejéből.
Jelačić a horvát közvélemény és a polgári történetírás szemében a nemzeti ellenállás szimbólumává lett, s 1866-ban szobrot emeltek neki Zágráb főterén. A magyar történelem szempontjából a bán szerepe negatív. A marxista történetírás reakciósnak tartotta, s a második világháború után eltávolították zágrábi szobrát. Ezzel viszont a bán a horvát függetlenség híveinek szemében a kommunizmus áldozatává vált, s a horvátországi változások után helyreállították emlékművét.
Horvátország az abszolutizmus korában
A magyar forradalom és szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat Horvátországban is előbb megpróbálta elfogadtatni az oktrojált alkotmányt, melyet a báni tanács 1849. szeptember 6-án Jelačić nyomására ismert el. Ez a lépés nem növelte a bán népszerűségét a horvát liberálisok körében. Hamarosan Bécs a horvát koronatartományban (Horvátország és Szlavónia ekkor elválasztatott Magyarországtól) is bevezette az abszolutista kormányzást. Noha ez a neoabszolutizmus (melyet Bach belügyminiszter neve fémjelzett) számos polgári vívmányt megőrzött és a modernizációt is szolgálni akarta (pl. elismerte és a gyakorlatban is végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást), mégis alapjában véve horvátországi megítélése is negatív volt. A bécsi kormányzat 1850-ben feloszlatta a horvát országgyűlést, 1852-ben megszüntette a báni tanácsot, egyszerű helytartósággá fokozta le. Megszüntették a vármegyerendszert. Horvát-Szlavónországot öt körzetre osztották fel. A hivatalokba fokozatosan bevezették a német nyelvet. Horvátországot is elárasztották a német (szlovén és cseh) hivatalnokok. A középiskolákban bevezették a német nyelvű oktatást, s csak az alsóbb fokú iskolákban vált általánossá a horvát tannyelvű oktatás. Jelačić báni címét ugyan meghagyták, de hatalmát erősen korlátozták. Némi különbség a magyarországi és a horvátországi helyzet között azért volt, hiszen az utóbbiban nem vezettek be katonai kormányzást. Jelačić bán pedig legalább a kultúra terén megpróbálta felkarolni a nemzeti ügyet (támogatta pl. a horvát nyelvű színjátszást). Jelačićnak fontos szerepe volt abban, hogy a pápa 1852 végén a zágrábi püspökséget érsekség rangjára emelte, mely függetlenedett a magyar egyházi szervezettől. Általában azonban nem sokat ért el, s úgy érezte, hogy az udvar becsapta őt is és a horvátokat is. Az ötvenes évek közepétől egyre inkább meghasonlott önmagával és elméje elborult. I. Ferenc József (1848-1916) azonban politikai megfontolásból 1859-ben bekövetkező haláláig nem váltotta le.
A horvátokat más csalódások is érték. Az uralkodó ígérete ellenére nem egyesítette Dalmáciát és a Katonai Határőrvidéket Horvátországgal. Az abszolutizmust legnehezebben az értelmiség viselte el. Az egykori illírek közül Mirko Bogović, sőt Gaj is rövidebb időre börtönbe került.
A gazdaság modernizációja is akadozott. A földtehermentesítést és a kárpótlást csak lassan hajtották végre. A horvát ipar tőkehiány és az osztrák ipar túlsúlya miatt nem fejlődhetett. Az infrastruktúra fejletlen volt, az első vasútvonal csak 1860-ban épült meg horvát földön. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a horvát nemesség, polgárság és értelmiség gondolatban közeledett a magyarsághoz.
A Habsburgok itáliai veresége meghozta az abszolutizmus bukását, s az új helyzetben, Bécs nagy meglepetésére, a horvátok többsége hajlott a magyarokkal való megegyezésre.
A horvátság válaszúton: a horvát-magyar kiegyezés előzményei (1860-1868)
Az 1860-s és Monarchia-szerte az abszolutizmus bukását hozta. Ferenc József nem szívesen ugyan, de az alkotmányosság helyreállítása mellett döntött. Még 1860 májusában összeült a kibővített birodalmi tanács, amelyben Horvátországot az 1848-as politikus Ambroz Vraniczany, Szlavóniát pedig Josip Juraj Strossmayer (1815-1905) diakovári (Djakovo) püspök képviselte. Strossmayert 1849-ben Jelačić čs Kulmer báró javaslatára nevezték ki püspöknek. Strossmayer püspök az 1860-as években a horvát nemzeti mozgalom vezéralakjává vált. Ugyanakkor, akárcsak Gaj esetében, nála is párhuzamosan jelen volt az a két eltérő elképzelés, melyek közül az egyik a horvátok sorsát a Monarchia keretein belül, míg a másik ezen kívül, Szerbiával egyesülve kívánta rendezni. Strossmayer igazán elévülhetetlen érdemeket a horvát tudomány és kultúra nagy mecénásaként szerzett. Még 1860-ban nagy összegű felajánlása révén megalakult a horvát tudományos akadémia – a délszláv egység eszméje jegyében Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémiának nevezték. (Ez is maradt a neve egészen 1991-ig, noha közben a szlovének és a szerbek saját Szlovén, illetve Szerb Tudományos Akadémiát hoztak létre). Strossmayer rendszeresen támogatta az irodalmi és művészeti tevékenységet. Ösztöndíjakat adott, az élete során összegyűjtött műkincsekkel pedig megalapozta az első horvát közgyűjteményt.
A kibővített birodalmi tanács ülésén Strossmayer felszólalt a horvát érdekek védelmében és kérte az uralkodót, hogy egyesítse Dalmáciát Horvátországgal. Ekkor indult meg a dalmáciai horvát nemzeti mozgalom. Ferenc József még 1860-ban új bánt nevezett ki: a horvát érzelmű Josip Šokčević bárót. A lelkes zágrábi tömegek többször is tüntettek az abszolutizmus ellen, s kikergették a városból a német színtársulatot. Decemberben uralkodói leirat intézkedett a horvát nyelv „országos nyelvvé” tételéről és a horvát udvari bizottság felállításáról. A bizottság vezetője Ivan Mažuranić lett. Az 1861 elején ülésező báni értekezlet síkra szállt Horvátország, Szlavónia, Dalmácia (a Háromegy Királyság – Trojednica) egysége mellett és kérte a báni tábla és a horvát helytartótanács helyreállítását. A Muraköz hovatartozásának kérdését a hamarosan összeülendő száborra, vagyis az országgyűlésre akarta bízni, azonban Ferenc József leiratban közölte, hogy a Muraközt Magyarország részének tekinti.
Az Októberi Diploma kiadása után fokozatosan helyreállt az alkotmányosság Horvátországban. Az 1861 áprilisában összeülő horvát népképviseleti országgyűlés előtt fontos feladat állt: Horvátország közjogi helyzetéről kellett döntenie. Ezen az országgyűlésen formálódtak ki azok a politikai pártok, amelyek az elkövetkező évtizedekben meghatározták a horvát belpolitika alakulását. Mindenekelőtt újjáalakult a Nemzeti Párt – vezetője J. J. Strossmayer püspök lett. A párt tulajdonképpen már 1860 őszén a Pozor című politikai lap elindítása után kezdett körvonalazódni. Támogatói főleg a középbirtokosok, a módosabb polgárok és értelmiségiek, s részben a papság soraiból kerültek ki. Természetesen újjászerveződtek az unionisták, az egykori magyarbarátok pártja is, hívei főleg a nagybirtokosok között voltak. Az országgyűlés előtt álló fő kérdés Horvátország közjogi helyzetének rendezése volt, vagyis hogy Zágráb kivel (Ausztriával-e, vagy Magyarországgal), s milyen feltételekkel létesítsen közjogi kapcsolatot. A Nemzeti Párt, Strossmayer és Mažuranić a Magyarországgal létesítendő laza (perszonálunió jellegű) kapcsolat mellett agitált. Az unionista párt a magyarokkal kötendő reális unió mellett érvelt. Ezen az országgyűlésen keletkeztek azonban egy új politikai párt csírái. Ante Starčević, a paraszti származású, kemény kiállású, radikális szemléletű, de a realitásokat figyelembe vevő politikus és az idealista, a horvátságban szinte vallási fanatizmussal hívő Eugen Kvaternik képviselő elvetette mind a Magyarországgal, mind az Ausztriával kötendő reálunió tervét. A középkori horvát államjog általuk felvázolt elve alapján kívántak politizálni, s valamennyi egykori horvát (vagy általuk annak tartott) tartományt egyesíteni akarták. Ők képezték a később ellenzéki radikalizmusáról ismertté vált Jogpárt magját. A Jogpárt ellentmondásos tettei ellenére nagy szerepet játszott a horvát nemzeti tudat fejlesztésében (főleg a tömegek közti terjesztésében) és az egységes horvát nemzeti tudat kialakításában.
Az 1861-es horvát országgyűlés XLII. törvénycikkelyében a magyarokkal kötendő perszonálunió mellett foglalt állást (időközben a magyar országgyűlés, illetve Deák békejobbot nyújtott a horvátoknak), de ragaszkodott a horvát és a magyar országgyűlés egyenrangúságához, valamint a Muraközhöz és Fiuméhez (Rijeka).
Ugyanakkor a szábor a magyar döntéssel összhangban novemberben elutasította a részvételt a birodalmi tanácsban, mire az uralkodó feloszlatta.
A bécsi uralkodó körök azonban nem törődtek bele Horvátország döntésébe, s kísérletet tettek a horvátok megnyerésére. A horvát udvari bizottságot átminősítették helytartótanáccsá (vezetője Mažuranić, Kukuljević és Haulik érsek) az Ausztriával szerintük Horvátország számára előnyösebb kötendő reálunió elérése céljából megalapította az Önálló Pártot. Šokčević bán (Mažuranić-tyal és az udvarral egyetértve) fellépett a magyar irányzat hívei ellen, sőt 1864-ben betiltotta a Pozor című lapot is. Az új abszolutizmus, a provizórium idején Bécs gazdaságilag is igyekezett a horvátokat Bécshez kötni. Ezért épült fel a horvát kereskedelmi forgalmat Trieszt felé terelő Zidani Most – Zágráb – Sisak vasútvonal. A Nemzeti Párt ugyanakkor a Szlavóniát középen átszelő, s azt Fiumével összekötő vasútvonal tervét támogatta volna. A hatvanas években a szegény és viszonylag fejletlen Horvátországban a gazdasági fellendülés jelei kezdtek mutatkozni.
Az Ausztriával kötendő unió tervével szemben együttesen lépett fel a Nemzeti Liberális Párt (Strossmayerék) és az unionisták. Az 1865-ös választásokon döntő győzelmet arattak az osztrák irányzatú Önálló Párt felett. Starčević jogpártja öt képviselői helyet szerzett.
Ferenc József 1865-ben utasította a horvát országgyűlést, hogy tárgyaljon a magyarokkal a közjogi viszony rendezése céljából. Strossmayer és a Nemzeti Liberális Párt ragaszkodott a perszonálunióhoz, valamint Fiuméhez és a Muraközhöz. A horvát országgyűlés küldöttsége (az unionisták nem vettek részt benne, ők a feltétel nélküli unió hívei voltak) 1866 júniusában nem tudott megegyezni a magyarokkal. Strossmayer és társai nem akartak beleegyezni a reálunióba (vagyis, hogy az ún. közös ügyekben a közös – persze magyar többségű – magyar-horvát országgyűlés döntsön), s területi kérdésekben sem engedtek. A tárgyalások megszakadása után Ausztria elvesztette a poroszok elleni háborút, a föderalista elveket valló Belcredi miniszterelnök megbukott, utóda Beust pedig a dualizmus híve volt. Az osztrák-magyar kiegyezés küszöbön állt.
A horvát nemzeti liberálisok rosszul mérték fel az erőviszonyokat, s kapkodni kezdtek. Most elfogadták a már széthullott Önálló Párt egykori tervét, az uniót Ausztriával. A liberálisok csalódása és kudarca nyomán a közhangulat közel húsz év után ismét a magyarok ellen fordult. Ekkor, 1866-ban állították fel Zágráb főterén Jelačić szobrát. Az 1866. decemberi horvát országgyűlés feliratban kérte az uralkodótól Horvátország egyesítését Ausztriával. Maga Strossmayer vitte a szábor döntéséről szóló okmányt Ferenc Józsefnek. Azonban 1867 februárjában Belcredi megbukott, a király Andrássyt kinevezte magyar miniszterelnökké, s a tavasz folyamán utasította a horvát országgyűlést, hogy egyezzen ki a magyarokkal, s vegyen részt Budán a koronázáson. A horvátok válasza elutasító volt, mire az uralkodó feloszlatta a szábort.
A horvát kérdés megoldását Ferenc József átengedte a magyar félnek, csak annyi kikötése volt, hogy a horvát autonómia valamilyen formáját fenn kell tartani. Andrássy elérte, hogy az uralkodó az unionista Levin Rauch bárót nevezze ki báni helytartóvá az időközben leváltott Josip Šokčević helyére. A régi magyarón Rauch az erőszaktól egyáltalán nem mentes új választásokon az unionistákat juttatta győzelemhez. Ezek után természetesen egy unionistákból álló delegáció utazott el a magyar fővárosba, hogy eldöntse Horvátország sorsát az elkövetkező fél évszázadra.
A magyar tárgyaló delegációt Andrássy és Deák vezették. Az unionista küldöttség egyik tagja, Jovan Živković memoárjai sokat elárulnak a tárgyalások menetéről és légköréről. Így tanúsítják, hogy Deák Ferenc Andrássynál, sőt az unionista delegáció tagjainál is jobban figyelembe vette a horvát érdekeket. Deák felajánlotta a horvátoknak a pénzügyi önállóságot. Živković szerint Deák így fogalmazott: „…ha egy ország nem rendelkezik a saját adóbevételeivel … annak nincs autonómiája, az ilyen ország gyámság alatt lenne és csak látszatra létezne. Ezért, ha Horvátország saját lábán akar állni, szüksége van saját pénzügyekre.” Az unionista képviselők azonban nem merték vállalni a gazdasági kormányzati felelősséget és visszautasították Deák ajánlatát. A horvát delegáció tagjai a gazdasági kiegyezéssel nagyon is elégedettek voltak. Eszerint Horvátország adóbevételeinek 45 %-át saját autonóm igazgatási költségeire fordíthatta, s a fennmaradó 55 %-ot kellett a közös állam költségére adni. A gazdasági önállóság feladása azonban az elkövetkező időszakban, amikor az infrastruktúra és az ipar fejlesztésénél döntő fontosságúak voltak az állami hitelgaranciák, Horvátország fejlődése szempontjából kifejezetten káros volt. A pénzügyi önállóságért később már hiába harcoltak a horvátok, a helyzet nem változott a Monarchia felbomlásáig. A horvát-magyar kiegyezésről szóló törvényt 1868. november 17-én szentesítette a király. Az egyezmény szerint Magyarország és Horvátország társországként egy államközösséget alkotott a Monarchián belül. A magyarok a horvátokkal, mint „nemzet a nemzettel” egyeztek meg, bár ezt később mind magyar, mind horvát részről másképpen értelmezték. A horvátok (és a horvát országgyűlés) autonómiát kaptak a belügyek, az igazságügy, valamint a vallás- és közoktatásügy területén. Más ügyek a közös magyar-horvát országgyűlés hatáskörébe tartoztak, ahol a 29 (később 40) alsóházi és a 2 felsőházi horvát képviselő anyanyelvén szólalhatott meg. A horvátok használhatták saját zászlajukat és címerüket, valamint Horvátország területén a horvát volt a hivatalos nyelv. A magyar fél lemondott a három szlavón megyéről és megígérte, hogy támogatja a Határőrvidék és Dalmácia egyesítését Horvátországgal, de Fiume (Rijeka) kérdésében nem tudtak megegyezni. A döntést későbbre hagyták. Fiume olasz polgársága (az olaszok csak relatív többségben voltak a horvátokkal szemben) gazdasági érdekből Magyarországhoz kívánt csatlakozni, mert a kikötő felvirágzását nem várhatta a tőkeszegény horvát gazdaságtól. Az ügyben végleges döntés nem született. A város „ideiglenesen” (1918-ig) magyar kormányzás alá került.
A horvát-magyar kiegyezés meghatározta Horvátország sorsát az elkövetkező évtizedekben. A horvátok a korabeli Európában egyedülállóan széles körű autonómiát kaptak. Ez azonban a XIX. századi nemzeti fejlődésben a magyarokkal és más európai népekkel hasonló szintre jutott horvátságot nem elégítette ki, s a horvát nemzeti tudatot nemcsak a XIX., de az egész XX. században meghatározta a nemzeti függetlenségre való törekvés. Ezért a horvát-magyar államközösség csak a dualista Monarchián belül volt fenntartható.
Dalmácia a XIX. század második felében.
Isztriában a XIX. században Juraj Dobrila püspök, valamint a Szt. Cirill és Metód Társaság munkája révén szintén lendületet kapott a horvát nemzeti megújulás, bár Isztria volt az egyetlen terület a Monarchiában, ahol betelepítések révén az olasz lakosság aránya nőtt. Az olaszok 1846-ban az isztriai lakosság 26%-át, míg 1900-ban 40,5%-át tették ki. Az osztrákok által véglegesen 1813-ban megszerzett egykori velencei Dalmácia tartomány területe nagyobb volt, mint a középkori hasonnevű országrész, amely akkor (Mohács előtt) csak a városokat és a szigeteket foglalta magába, míg a karlócai béke (1699) után Velence birtokába került a tengerparttól a Dinári-hegységig húzódó, a középkori horvát királyság központját képező szárazföldi sáv. A török és a velencei uralom és a XVII. század végi háborúk során jelentős mértékben megváltozott Dalmácia etnikai összetétele. Az eredeti, ča nyelvjárást beszélő horvát lakosság a városok falai mögé és a szigetekre húzódott vissza (illetve szétszóródott Európában Itáliától Morvaországig). A városokba a XV. századtól kezdve jelentős számban olaszok is települtek. A török időkben az elnéptelenedett Knin környékére ortodox vlachok költöztek, míg Drniš és Sinj vidékére (Dalmatinska Zagora) Bosznia-Hercegovinából katolikus, što nyelvjárást beszélő népesség került. Az osztrák Dalmáciában az 1840-es években kezdett el hatni az illír mozgalom, s ennek következtében a felmerült Dalmácia és Horvátország egyesülésének kérdése, amit azonban ellenzett az olasz polgárság. Bécs a horvát követelések leszerelése céljából Jelačićot kinevezte dalmát kormányzóvá, de a tartományt ténylegesen nem egyesítette Horvátországgal. A dalmát kérdés 1860-ban, a kibővített birodalmi tanács ülésén merült fel újra. Strossmayer püspök felvetette az egyesülés kérdését, míg a dalmáciai olaszok képviselője, Borelli gróf az autonómia mellett kardoskodott. Még ebben az évben megalakult a horvátokból és szerbekből álló Nemzeti Párt, illetve az olasz polgárság érdekei képviselő autonomisták pártja. Az 1861-es tartománygyűlésen a magas cenzus miatt a kis létszámú, tehetős olasz polgárság képviselői alkották a többséget, így Dalmácia hivatalosan nem küldött képviselőt a horvát száborba. A hatvanas években a horvát-szerb együttműködés a Nemzeti Párton belül egyfajta szláv közösségtudat alapján harmonikus volt. A hetvenes években azonban mind a katolikus, mind az ortodox lakosság erőteljesen megindult az önálló (horvát, illetve szerb) nemzeti fejlődés útján. A szerbeknél a szerb nemzeti eszme terjesztését a Karlócán végzett szerb papok, és Belgrád ügynökei végezték. Ez utóbbiak hangsúlyozták, hogy Dalmáciának Szerbiához kellene tartoznia.
A dalmáciai katolikus szlávok között a Nemzeti Párt talán a legmeghatározóbb egyéniségének, Mihovil Pavlinovićnak (1831-1887) nézetei hatottak: 1869-ben írt Horvát gondolat című programjában kifejtette a horvát nemzeti eszme alapvető vonásait és a szerbek és horvátok különbözőségét. Anemzeti fejlődést a továbbiakban mindenütt a vallási különbségek döntötték el: a katolikusokból horvátok (nemcsak Dalmáciában, hanem Bosznia-Hercegovinábna, sőt Bácskában is) az ortodoxokból szerbek lettek. Pavlinović, aki maga is katolikus pap volt, eszméi terjesztésében számíthatott Dalmácia katolikus alsópapságára és a ferences szerzetesekre.
A Nemzeti Párt egyébként először 1870-ben szerzett többséget a dalmát tartománygyűlésben, de a Monarchián belüli erőviszonyok miatt a Horvátországgal való egyesülést nem tudta véghezvinni. Ekkor (1870) Dalmáci lakossága 457.000 fő volt. Az olaszok száma mindössze 15.000 fő (3%) volt, a horvátok, mintegy 360.000 fő, a lakosság közel 80%-át alkották. A szerbek száma kb. 78.000 (17%) volt, de ekkor az ortodox többségű Kotor (Cattaro) vidéke is a tartományhoz tartozott. Az olaszok Zadarban (Zára) legnagyobb számban. Az olaszok vezette autonomista párt csak azért ért el eleinte sikereket, mert a szláv polgárság regionális (dalmát) tudata erősebb volt a horvát tudattal szemben .A század nyolcvanas éveiben a Horvát Jogpárt is tevékenykedett Dalmáciában. A boszniai okkupáció idején felerősödött Dalmáciában is a horvát-szerb ellentét Bosznia-Hercegovina hovatartozása kérdésében, s emiatt a szerbek 1880-ban önálló pártot alapítottak, s együttműködtek az autonomistákkal.
Dalmácia gazdaságilag elmaradott tartomány volt, bár 1850-1875-ig a vitorlás hajókkal folytatott kereskedelem virágzott. A gőzhajózás terjedése azonban a tőkehiány miatt akadályokba ütközött, emiatt hanyatlott a kereskedelem is. A mezőgazdaságban az állattenyésztés és a bortermelés számított vezető ágazatnak. Ez utóbbit a filoxéra, majd az olasz borimport tönkretetette. A gazdaság általános pangása, a földhiány és a tőkés fejlődést akadályozó sajátos függőségi viszonyok (az antik eredetű kolonátus intézménye) a század végén tömeges kivándorláshoz vezettek. A szintén gazdasági nehézségekkel küzdő Horvát-Szlavónországból, Bosznia-Hercegovinából, Isztriából és Dalmáciából becslések szerint 1914-ig kb. 500.000 horvát vándorolt ki az Újvilágba.
A horvátok a dualizmus korában.
Kísérlet a kiegyezés reviziójára és Mažuranić bánsága
A horvát-magyar kiegyezés szükségességét a teljes függetlenségről álmodozó Jogpárt kivételével valamennyi horvát politikai erő elismerte, azonban az uniós párt híveit leszámítva, a közvélemény elégedetlen volt a kiegyezés számos pontjával. Az 1868-ban kapott autonómiát a Nemzeti Párt kevesellte és sürgette a kiegyezés revízióját. Az unionista bán, Levin Rauch báró a „közrend megzavarásának” minősítette a kiegyezéssel szembeni megnyilvánulásokat. Az ellenzék végül sikeresen diszkreditálta a bánt, aki távozni kényszerült. A Nemzeti Párt 1871. szeptember 20-i felhívásában nyíltan szembefordult a 68-as kiegyezéssel. Strossmayer, Mrazović és Mažuranić Hohenwart osztrák miniszterelnök föderalista kísérletének sikerében bízva (cseh kieegyezési próbálkozás) szállt szembe a magyar kormánnyal. Hohenwart kísérlete azonban megbukott, Andrássy Gyula gróf lett a Monarchia külügyminisztere, a dualizmus erői győzedelmeskedtek. A horvát fél pozícióit rontotta a jogpárti Eugen Kvaternik 1871. október 7.11. közötti felkelési kísérlete. Kvaternik a polgárosítás miatt elégedetlenkedő ogulini határőrök között próbált fegyveres felkelést kirobbantani. A felkelők Rakovicán kikiáltották a független horvát államot, de a lázadást hamar leverték, s maga Kvaternik is elesett. Ezután üldözni kezdték a Jogpárt tagjait. Ante Starčević is rövid időre börtönbe került, s a Jogpárt a hetvenes évek végéig nem tért magához.
Az 1872-es választásokon ugyan a Nemzeti Párt győzött, de a virilista képviselők révén az unionisták hasonló súllyal voltak jelen a száborban. A kiegyezés revíziójáról folytatott tárgyalásokon Strossmayerék követelték Horvátország pénzügyi önállóságát, valamint, hogy a bánt ne a magyar miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevezze ki a király, s a horvát-szlavón-dalmát miniszter a közös kormányban a horvát érdekeket képviselje. Az 1873-ban módosított kiegyezési szerződésbe azonban e követelésekből semmi sem került be. Strossmayer erre visszavonult a politikai élettől. Eredménynek számított, hogy ezután a horvát országgyűlést háromhavonta össze kellett hívni. Az új bán a Nemzeti Párt prominens képviselője, Ivan Mažuranić lett. Bánsága (1873-1880) fontos a horvát fejlődés szempontjából. Mažuranić az apró lépések politikáját követte, s jelentős szerepe volt a horvát közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a kultúra és az oktatásügy modernizálása területén. Mažuranić bánsága idején iktattak törvénybe Horvátországban több polgári vívmányt, így a gyülekezési és a sajtószabadságot. Születtek intézkedések a gazdaság feltételeinek javítására is, bár az eredmények csak később jelentkeztek. Az 1868-73 közötti rövid konjunktúra idején számos pénzintézet létesült horvát földön. Az oktatáspolitika legfőbb eredménye a zágrábi egyetem létrehozása (1874) volt. Ugyanakkor az oktatási reform, az iskolák szekularizálása, a szerb egyházi iskolák államosítása konfliktusok forrásává vált. A horvát-szerb ellentétek ekkor jelentek meg először nyílt formában. A horvátországi szerbek jelentős része a garašanini nagyszerb program alapján a Szerbiával való egyesülésről álmodozott. Vuk Karadžić teóriája alapján (minden što nyelvjárású vallási hovatartozásától függetlenül – szerb) egyes szerb körök elvitatták a szlavóniai katolikusok horvátságát, s ezzel felvetették Szlavónia és Dél-Dalmácia jövőbeni hovatartozásának kérdését. Amikor boszniai felkelők kinyilvánították, hogy Szerbiához kívánnak csatlakozni (1876-ban), a horvát-szerb ellentétek fölerősödtek, hiszen egyes horvát körök szintén igényt tartottak e balkáni tartományra. Mažuranić egyes intézkedései (a szerb zászló és címer használatának betiltása) tovább mérgesítették a helyzetet. Horvát részről az országon belüli egy politikai nemzet (a horvát) elvét vallották, vagyis azt az elvet, ami miatt maguk a horvátok annyit küzdöttek a magyarok ellen. Ezen az elvi alapon a jogpárti Starčević tagadta a horvátországi ortodoxok szerbségét.
Miután a Monarchia megszállta Boszniát (1878), a horvát országgyűlés követelte a Határőrvidék horvát igazgatás alá helyezését, valamint Bosznia egyesítését Horvátországgal. Ferenc József szerint a horvát szábor Boszniával kapcsolatban túllépte hatáskörét. Mažuranić lemondott (utóda a báni poszton Ladislav Pejačević lett). A Határőrvidék csak 1881-ben egyesült Horvátországgal.
Horvátország Khuen-Héderváry Károly bánsága idején (1883-1903)
Mažuranić lemondása után a Tisza-kormány elérkezettnek látta az időt, hogy Horvátországban is érvényesítse azt a szerinte magyar érdekeket szolgáló politikát, amelyet a magyarországi nemzetiségekkel szemben már megkezdett. Horvátországban persze a „magyarosításnak” útját állta az autonómia, de a magyar kormány megtalálta a kiskaput. A zágrábi (közös igazgatású) pénzügy hivatal élére kinevezett Dávid Antal utasításba kapta, hogy a horvát tisztviselők előmenetelénél részesítse előnyben azokat, akik hajlandók magyarul tanulni. (A köztisztviselők magyar nyelvtudásának kérdése 1848 előtt a éles viták tárgyát képezte a horvátok és magyarok között. Ezért érintette érzékenyen ez a kérdés a horvát közvéleményt.). Hamarosan pedig (1883-ban) magyar felirattal ellátott táblák jelentek meg a zágrábi pénzügyi hivatal falain. A horvát ellenzék az intézkedést a kiegyezés nyelv-és címerhasználatot szabályozó pontja megsértésének tartotta. A Jogpárt tüntetéseket szervezett, a tömeg a táblákat széttörte. Ugyanakkor a parasztság is lázongani kezdett, mert Dávid hivatala kíméletlenül behajtotta az adóhátralékokat. Pejačević bán lemondott, vidéken katonaságot vetettek be a rend helyreállítására. A király felfüggesztette a horvát alkotmányt, a magyar táblákat visszahelyezték (e lépés Ferenc József szerint is szemben állt a 68-as kiegyezéssel). Végül kompromisszumos megoldásként felirat nélküli „néma” táblákkal cserélték le az előzőeket, mert Budapesten belátták, hogy a feszültség fokozása a magyar érdekek ellen dolgozik. A vidéki zavargásokban a katonaság 138 parasztot lőtt agyon.
A forrongó Horvátország lecsendesítésére és a kiegyezési rendszer megszilárdítása céljából a király egy fiatal, energikus politikust, Tisza Kálmán rokonát, Khuen-Héderváry Károlyt nevezte ki horvát bánná (1883-1903). A Horvátországban született új bán, a magyar állameszme következetes híve és ügyes taktikus és erélyes volt. A horvát kortársak és történetírók „horvátfaló szörnyeteget” láttak benne. Khuen-Héderváry valóban igyekezett Budapest érdekeit érvényesíteni, de többször is szembeszegült a magyar kormány egyes túlzó követeléseivel. Héderváry bán sikeresen háttérbe szorította a horvát ellenzéket. Az Ante Starčević féle Jogpárt, noha a nyolcvanas évek elején a horvát ellenzék legjelentősebb ereje volt, vereséget szenvedett a bánnal szemben. Egyes jogpárti képviselők 1885-ben a száborban megpróbálták diszkreditálni Khuent, de az akció visszafelé sült el. A bán leszámolt a Jogpárttal. Az 1887-es választások után 10 évig abszolút többsége volt a zágrábi országgyűlésben. Khuen-Héderváry kihasználta a horvát-szerb ellentéteket. Az 1881-ben alakult Horvátországi Szerb Önálló Párt támogatta a bánt, miután engedélyezte a szerb zászló és a cirill írás használatát. Sok szerb politikust pedig átcsalogatott a kormánypártba. Khuen-Héderváry alatt a szerbek számarányukon felül jutottak hivatalhoz: 1892-ben a kormánypárt vezetője, a horvát országgyűlés elnöke, sőt a belügyi osztály főnöke, a bán helyettese is szerb volt. A Jogpárt a kilencvenes években ezért több szerbellenes tüntetést is szervezett, de mindez Héderváry rendszerét nem ingatta meg, az ellenzék általában passzivitásba kényszerült.
Ez azonban nem csupán a bán ravaszságának volt köszönhető. A nyolcvanas években a horvát gazdaság végre megindult a fejlődés útján előbb a pénzforgalom élénkült meg, majd a kilencvenes években az ipar is fellendült. A horvát ipar vezető ágazata az ország közel 40 %-át kitevő erdőkre épült. A faipar termékeit jelentős részben exportálták. A külföldi tőke is ebbe az ágazatba áramlott. A legfontosabb ipari központok Eszék (fa- és élelmiszeripar) és Zágráb (vegyipar, textilipar, gépgyártás és malomipar), valamint az ekkor magyar igazgatású Fiume (Rijeka) voltak. Fellendült az építőipar is, Zágráb számos díszes középülettel gazdagodott. Az ipar fejlődésével együtt a munkásmozgalom is megjelent. Horvátország és Szlavónia Szociáldemokrata Pártja 1894-ben alakult meg.
A mezőgazdaság tőkés fejlődését elősegítette a zadrugák (paraszti házközösségek) megszűnése. Horvátországban a kis- és középparaszti birtok dominált, a nagybirtok szerepe az erdőgazdálkodásban volt jelentős. A horvát mezőgazdaság vezető ágazata az állattenyésztés lett, sertésből és szarvasmarhából kivitelre is jutott.
Khuen-Héderváry úgy érezte, sikerült pacifikálnia Horvátországot, azonban tévedett. Az 1895-ös évben Ferenc József zágrábi látogatása idején az egyetemi ifjúság a magyar dominancia elleni tiltakozásul tüntetést szervezett, melyen elégették a magyar zászlót. A demonstrációt Budapesten Khuen horvátországi politikájának kudarcaként értékelték. A tüntetésben résztvevő diákokat rövid időre bebörtönözték, majd kicsapták az egyetemről. Sokan közülük Prágában folytatták tanulmányaikat – köztük Stjepan Radić is –, ahol Masaryk befolyása alá kerültek. A legjelentősebb azonban az volt, hogy a horvátországi szerbek és horvátok új generációja békejobbot nyújtott egymásnak, sőt a régi ellenzék is újra magára talált.
A szerb-horvát ellentét persze nem tűnt el teljesen: az 1895-ben kettészakadt Jogpárt egyik szárnya, a Josip Frank vezette Tiszta Jogpárt a Monarchia trialista átalakításának híve volt, s azt szerette volna, ha Bécs a horvátokra támaszkodik balkáni politikájában. Frank hívei szervezték 1902-ben a leghevesebb szerbellenes megmozdulásokat is, melyeket egy, a zágrábi szerbek lapjában megjelent szélsőségesen horvátellenes cikk váltott ki. A Srbobran cikkében az „egymás kiirtásáig” tartó harcra szólított fel, amelyben a cikkíró szerint a szerbek kerekednének felül.
A következő évben, 1903-ban egy, a zágrábi vasútállomáson elhelyezett magyar felirat miatt tömegtüntetések robbantak ki és Khuen-Héderváry úgy távozott Horvátországból a régóta áhított magyar miniszterelnöki székbe, hogy egy ugyanolyan forrongó országot hagyott maga után, mint amilyet 20 évvel azelőtt átvett.
A horvátok a Monarchia utolsó másfél évtizedében (1903-1918)
Khuen-Héderváry utódja, Teodor Pejačević bán (1903-1907) enyhített elődje módszerein. Ugyanakkor jelentős változások mentek végbe a magyar belpolitikai életen, s az egész Monarchiában. A magyar ellenzék tevékenysége nyomán átmenetileg válságba jutott a dualista rendszer. Bécs és Budapest viszályában az előbbi szerette volna megnyerni magának a horvátokat, ám az udvar (és Ferenc Ferdinánd trónörökös) csak a Frank-féle Tiszta Jogpártra támaszkodhatott. A horvát ellenzéki pártok képviselői 1905-ben a dubrovniki születésű Frano Supilo vezetésével összegyűltek Fiumében, nyilatkozatban (az ún. „Rijekai Határozat”) foglaltak állást a polgári demokratikus program mellett, s békejobbot nyújtottak a magyar ellenzéki koalíciónak (1905. X. 3.). Hamarosan a horvátországi és dalmáciai szerb politikusok is kiálltak a rijekai program mellett az ún. „zadari határozatban”. Elfogadták Dalmácia és Horvátország egyesülését, de kérték a szerbek egyenjogúságának elismerését. A horvátországi szerb politikában bekövetkezett változás, s a délszláv egység eszméjének újjáéledése összefüggésben állt a szerbiai dinasztiaváltással. A meggyilkolt Obrenović Sándort felváltó Karadjordjević Péter király szakított elődje osztrákbarát politikájával, helyette Oroszországra támaszkodott. Támogatta a délszláv egységre vonatkozó terveket,együttműködött a Monarchia területén élő szerbekkel, s a délszláv egységről álmodozó horvát politikusokkal. Az 1906-os horvát választásokon a Horvát-Szerb Koalíció győzött (1906 elején alakult a Horvát Népi Haladó Pártból, a Horvát Jogpártból – ez utóbbi a Frank-féle Tiszta Jogpárt ellenfele volt – , valamint a Szerb Önálló Pártból). A Horvát-Szerb Koalíció vezetője Frano Supilo volt, s a „Rijekai Határozat” alapján 1906-ban megpróbált jó kapcsolatot kialakítani a magyar koalícióval. Ez azonban (Bécs nagy örömére) nem sikerült. A Wekerle-kormány folyatta elődei politikáját, sőt, az 1907-es vasúti törvénnyel olajat öntött a tűzre. (E törvény szerint csak magyarul tudó alkalmazottak dolgozhattak a vasútnál Horvátországban is). A Horvát-Szerb Koalíció obstrukcióval válaszolt a kihívásra. A király 1907 végén feloszlatta a horvát országgyűlést, 1908 elején Pavao Rauchot pedig úgy nevezték ki horvát bánná, hogy elvárták tőle a magyabarát kormánypárt újjászervezését. Rauch kísérlete csődöt mondott. Az új kormánypárt egy mandátumot sem szerzett, s újra a Horvát-Szerb Koalíció győzött. Ebben az évben (1908) a Monarchia annektálta Boszniát, s pozíciói megerősítése céljából a zágrábi hazaárulási, illetve az ún. Friedjung perrel akarta megtörni a Horvát-Szerb Koalíció ellenállását. A per vádlottainak nagy részét végül bizonyíték hiányában felmentették, s az elítéltek is kegyelmet kaptak. Évtizedekkel később kiderült, hogy közülük többen valóban kapcsolatban álltak Belgráddal. Kellő bizonyítékok híján azonban a per visszafele sült el: a Koalíciót nem robbantották szét, ugyanakkor az eljárás ártott a Monarchia hírnevének. A horvátországi ellenállást nem törte le Slavko Cuvaj (1912-13) bán, illetve kormánybiztos áldatlan tevékenysége sem. (1912-ben ismét felfüggestették a horvát alkotmányt.) a horvát ellenzék egy része viszont a parlamenti ellenállást hiábavalónak látva a terror eszközéhez folyamodott. Mind Cuvaj, mind utóda, Ivan Skerlecz bán (1913-17) ellen merényleteket kíséreltek meg. Végül, Tisza István 1913-ban kiegyezett a szerb-horvát koalícióval, mely föladta a pénzügyi önállóság követelését, cserében Tisza visszavonatta a vasútu törvény horvát vonatkozású részét. A Koalíció ettől kezdve engedelmes eszköze lett a magyar kormánynak (és Bécsnek), az első világháború végéig kormányon maradt Horvátországban. A Koalíciót ekkor már nem Supilo vezette. Ő még 1910-ben szembefordult a Koalíció megalkuvó politikájával (de a horvát és szerb nemzet azonosságát hirdető eszmével egyelőre még nem szakított). A délszláv egység eszméjének bűvkörébe kerültek a Radić testvérek – Antun és Stjepan is, akik 1904-ben megalakították a Horvát Népi Parasztpártot, amely azonban csak 1918 után vált a horvát politikai élet vezető erejévé. A délszláv egység eszméjét csak Frank hívei utasították el, akiket szerbellenességük ugyanúgy elvakított, mint ellenfeleiket a szerb-horvát azonosság tana. E két ideológia képviselői közül az utóbbiak az első világháború idején emigrációba vonultak (vagy internálták őket). A Jogpárt átvette a kezdeményezést a horvát belpolitikai életben, amire 1918-ban ráfizetett. Horvátország sorsa azonban nem Zágrábban dőlt el.