A horvátok története 1102-től 1526-ig.
Szlavónia, Horvátország és Dalmácia az Árpád-korban
Az Árpád-ház uralma a források tanúsága szerint nem egyformán érvényesült Szlavóniában és a Gvozd hegységen túli Horvátországban. A szlavóniai társadalmi fejlődés a XII-XIII. századi magyar viszonyokkal mutat rokon vonásokat, míg a horvát királyság területén csak a XIV. század eredményez a magyarországihoz (és szlavóniaihoz) hasonló változásokat. A legfontosabb különbség: Szlavóniában alighanem már I. László megveti a királyi vármegyerendszer alapjait, s ezt Kálmán és utódai továbbfejlesztik (a legfontosabb megyék a Drávától a Gvozd hegységig, illetve a ma Boszniához tartozó Vrbas és Sana folyókig: Zágráb, Kőrös-Križevci, Varasd-Varaždin, illetve az Alsó-Szlavóniát alkotó Dubica, Orbász-Vrbas és Szána-Sana voltak). Egyes horvát történészek szerint Pozsega és Valkó vármegyék is Szlavóniához tartoztak, míg a magyar történészek, s az újabb horvát munkák szerint csak a zágrábi püspökség területe tartozott a szlavón bánsághoz, a két említett megye pedig a pécsi püspökség fennhatósága alatt volt. Szlavóniában kialakult a várjobbágyok rétege, amelytől a XIII. század folyamán a királyi szerviensek, vagyis a későbbi nemesség eredeztethető. Horvátországban nem szerveződtek meg a királyi vármegyék. A Gvozdon túli Horvátországban a királytól függő nemesi réteg kialakulása csak a XIV. században ment végbe.
Azonban nemcsak a nemesség, hanem az egységes jobbágyság kialakulása is különböző időben ment végbe a Dráva és a Gvozd-hegység, illetve a Gvozd-hegység és az Adria között. Szlavóniában az említett folyamat a XIII. század végére a magyarországihoz hasonló eredménnyel zárult. Horvátországban az agrárnépesség körében eleinte éles különbségek mutatkoztak a földművelő horvátok és a félnomád, állattenyésztéssel foglalkozó katolikus vlachok (a romanizált őslakosság elszlávosodott utódai) között. A vlachok csak a XIV. századra differenciálódnak vagyoni szempontból, s előkelőik a nemesség, szegényebbjeik a jobbágyság sorait gyarapították. Azonban a horvát parasztok is kedvezőbb feltételeket csikarhattak ki uraiktól (amit a horvát nyelvű, 1288-ból származó, glagolita betűkkel írt Vinodoli Statútum bizonyít), mint akár szlavóniai, akár magyarországi társaik. Ennek alighanem a viszonylagos munkaerőhiány lehetett az oka. Egyébként a szlavóniai jobbágyság terhei a XIII. században nem voltak túl magasak (az évi robot 6-20 napot tett ki). A legfontosabb adó Szlavóniában a marturina, vagyis a nyestbőradó volt, amit eleinte természetben, majd később pénzben fizettek.
A dalmát városok vámbevételeik kétharmadával adóztak a királynak. Egyébként a városok nem mindig voltak elégedettek az Árpádok politikájával, különösen, ha az uralkodók saját (magyar) embereiket akarták a priori vagy comesi (knez), illetve püspöki székbe ültetni. Horvátországban és Dalmáciában e néhány esettől eltekintve nem volt magyar betelepülés, Szlavóniában viszont több magyar előkelő is birtokadományokhoz jutott. Nagyarányú magyar etnikai expanzióra azonban ott sem kerülhetett sor, mert Magyarországnak nem volt nagy népfölöslege.
A dalmát városokat ugyan Kálmán gyorsan megszerezte, de megtartani őket már nehezebb volt. Velence 1115-ben valamennyit meghódította, s csak II.(Vak) Béla uralkodása idején – 1133-ban – sikerült visszaszerezni őket Zadar (Zára) kivételével.
Hamarosan Komnenoszok alatt megerősödött Bizánc is bejelentette igényét egykori dalmát birtokaira. Kihasználva a magyarországi trónviszályokat, Mánuel bizánci császár nem csupán Dalmáciát, hanem Horvátország nagy részét és Boszniát is megszerezte, s a terület 1167-től 1180-ig a bizánci birodalom része maradt. III. Béla (1172-1196) foglalta vissza az elveszett tartományokat Mánuel halála után, de nyomban háborúba keveredett Velencével, mert Zadar (Zára) a magyar uralkodó mellé állt. Dalmácia birtoklásáért a magyar-horvát uralkodók többször voltak kénytelenek háborúzni Velencével, amely 1202-ben a IV. keresztes hadjárat lovagjait használta fel a város meghódítására, mit sem törődve a pápai átokkal. Zadar lakossága már a XII. században jelentős részben horvátokból állt: 1177-ben Sándor pápát a város lakói horvát nyelvű himnuszokkal köszöntötték. Kereskedelmi pozíciók visszaszerzése céljából a zadari polgárok sokszor fellázadtak Velence ellen és az Árpádokhoz fordultak segítségért.
A magyar királyok Szlavóniát, Dalmáciát és Horvátországot vagy helytartóik, a bánok útján kormányozták, vagy pedig az Árpád-ház ifjabb hercegei kapták meg hercegségként (dukátus). Így volt szlavón herceg – de nem csupán Szlavónia, hanem Horvátország és Dalmácia uraként – a későbbi királyok közül III. Béla, Imre, II. András, IV. Béla, illetve ennek öccse, Kálmán, majd fia Béla. A XIII. században véglegesült a különálló szlavón és horvát-dalmát báni tisztség. A szlavón bán feljebbvalója volt a tengermellék bánjának (de csak ha a szlavón hercegi címet nem viselte senki az Árpádok közül). Szlavóniában a XIII. században külön ezüstpénzt vertek, amely a báni pénz (moneta banalis) nevet viselte.
Szlavóniában a XIII. század előtt kevés városi jellegű település volt, az 1200-as években azonban német hospesek érkeztek nagyobb számban. Már a tatárjárás előtt is kaptak egyes települések kiváltságokat a királytól, illetve a szlavón hercegtől. (Varasd már 1209-ben II. Andrástól). IV. Béla a tatárjárás után tudatos városfejlesztésbe kezdett. Legtöbbet az 1242-ben szabad királyi város rangjára emelt Zágráb (Gradec) köszönhetett neki. IV. Béla Zágrábnak a tatárjárás idején tanúsított hűségéért adta e jelentős kiváltságokat.
IV. Béla 1241-ben a muhi csata után néhány hónappal előbb Zágrábba, majd a tatárok közeledtének hírére Dalmáciába, Trogir (Trau) városába menekült. A horvát előkelők közül a vegliai (Krk) és a bribiri zsupánok (a Frangepánok, illetve a Šubićok elődei) hűségesen kitartottak a király mellett, amiért nem maradt el jutalmuk.
Egészében véve a XIII. század nagyon fontos volt Szlavónia történetében, részben a városok már említett létrejötte, részben a nemesség kialakulása miatt. Az Aranybulla (1222) rendelkezései a Gvozdon túli Horvátországban ismeretlenek maradtak, de a szlavón bánságban megerősödtek a királyi szerviensek, s 1273-ban Zágrábban Csák Máté szlavón bán az első tartománygyűlésen megerősíti a birtokosok, a nemesség (várjobbágyok) jogait. Ez az esemény a rendi fejlődés jelentős állomása volt a középkori Szlavóniában.
A Gvozdon túli Horvátországban, de Szlavóniában is a XII. század végétől kezdve (a magyar-horvát királyok adományainak köszönhetően), de különösen a XIII. század második felében megerősödtek a főúri nemzetségek és IV. Béla utódai alatt valóságos kiskirályként uralkodtak országrésznyi birtokaikon. A legjelentősebbek Szlavóniában a Száva és a Gvozd-hegység közti terület urai, a Babonićok voltak, míg Horvátországban a Frangepánok (Frankapan), a Kurjakovićok és a Šubićok számítottak jelentősnek. Ez utóbbiak örökletessé tették családjukban a horvát báni méltóságot, a „dinasztia” leghatalmasabb tagja, Pavao Šubić (Subics Pál) pedig 1299-ben megszerezte Boszniát is. A tartományurak ellen az utolsó Árpádok Horvátországban még annyit sem tudtak tenni, mint Magyarországon, s még élt III. András király, amikor 1300-ban a Šubićok behívták az Árpádokkal leányágon rokon Anjou Károly Róbertet, hogy megszerezzék számára Szent István koronáját.
A horvát-dalmát királyság és a Szlavónia fénykora az Anjouk alatt
A nápolyi Anjouk trónigényét a horvát tartományurak szinte kivétel nélkül támogatták, s hamarosan csatlakoztak hozzájuk a szlavóniai Babonićok is. A Šubićok, elég erősnek érezték magukat, hogy a magyar trón sorsáról döntsenek. Károly Róbert (1301-1342) trónra segítése azonban a pápai támogatás ellenére komoly akadályokba ütközött, mert a magyarországi oligarchák egy része más jelölteket támogatott Károly Róbert 1308-ra ugyan vetélytárs nélkül maradt, de trónjának megszilárdítása és az ország újraegyesítése még két évtizedet vett igénybe. A Šubićoknak egyébként meg sem fordult a fejükben, hogy magukat tegyék meg Horvátország királyává, vagy hogy azt elszakítsák a magyar koronától, csupán az örökös báni méltóságra tartottak igényt.
Károly Róbert uralkodásának első felében nem ért rá foglalkozni a horvát ügyekkel, emiatt a horvát oligarchák egymás között háborúzgattak, s az anarchisztikus állapotokat Velence használta ki. A Šubić nemzetség legjelentősebb tagja Pál 1312-ben meghalt. Még ő maga 1311-ben harcba keveredett Velencével, miután védelmébe vette a Szent Márk köztársasága ellen fellázadó zadariakat. Fia, II. Mladin bán azonban 1313-ban nem járt szerencsével és Velence visszaszerezte Zadart. A kudarc után a Šubićok hatalma meggyengült, fellázadtak ellenük a dalmát városok, majd a horvát főúri nemzetségek és Kotromanić István bosnyák bán, majd Károly Róbert király is szembefordult egykori segítőivel. A dalmáciai Blizka melletti csatában 1322-ben Mladin veresége szenvedett, a királyhoz menekült, aki fogságba vette őt Magyarországon. Ezzel véget ért a Šubićok horvátországi egyeduralma. A Mladint legyőző főurak csakhamar ugyanolyan, a királytól független tartományúri hatalmat épített ki maguknak Horvátországban. A királyhoz csak a Frangepánok maradtak hűek. A dalmát városok erre Velencéhez pártoltak. A horvátországi oligarchák uralmának csak Nagy Lajos király vetett véget.
Szlavóniában Károly Róbert sikeresen megszilárdította uralmát. Előbb a szlavón báni címet viselő Kőszegiekkel számolt le, majd hűséges embere, Ákos nembeli Mikcs (szlavón bán 1325-1343) a Babonićokat is megzabolázta. A Károly Róbert korabeli magyarországi fellendülés Szlavóniában is jelentkezett.
Károly Róbert fia, I. (Nagy) Lajos (1342-1382) jól látta, hogy a Nápollyal tartandó kapcsolathoz szüksége lenne az Adria-parti városokra. Előbb azonban a királyi hatalmat kellett helyreállítania Horvátországban, ami apjának nem, vagy csak részben sikerült. A király 1344-ben megtámadta Knin várát, mely behódolt az uralkodónak. Majd 1347-ben a király Ostrovicát elcserélte a Šubićokkal a szlavóniai Zrin várára. (Juraj Šubić utódai a horvát és magyar történelemben oly nagy szerepet játszó Zrínyiek.) Nagy Lajos így egyszerre nagy terület birtokába jutott, ami a horvátországi társadalmi fejlődés szempontjából fontos volt. I. Lajos tömegével nemesített meg vitézeket a birtokába került megyékben, s a létrejövő nemesi közösségek az Anjou uralom bázisává váltak. Lajosnak Velence elleni terveihez pedig szüksége volt támogatókra. Az újabb kutatások szerint e nemesi közösségek létrejöttének emlékét őrzi az ún. Pacta conventa, a 12 horvát nemzetség Kálmán királlyal kötött szerződését leíró, egykor XII. századinak tartott, valójában XIV. századi forrás. I. Lajos király a vlachok előkelőit is a nemesség soraiba emelte, tovább növelve támogatóinak körét.
Nagy Lajos első kísérlete 1346-ban Zadar (Zára) felszabadítására kudarcot vallott. A király azonban Dalmácia felszabadításáról nem mondott le. Lajos serege 1357-ben egymás után állította a király mellé a dalmát városokat, majd Zadart is felszabadította. A következő év elején, 1358 február1-én, megkötötték a neves zárai békét, amely egész Dalmáciát a szigetekkel együtt, az albániai Durazzo (Durres) határáig a magyar-horvát király kezére juttatta. A dalmát városok végre egyesültek természetes hátországukkal, a horvát királysággal. Lajos, hogy Dalmáciát megtarthassa, a magyar királyok közül elsőként flottát építtetett. Nagy terveit azonban a király csak részben valósíthatta meg.
I. Lajos még két ízben háborúzott Velencével. Összességében dalmáciai politikája mind a városoknak, mind Horvátország gazdasági fejlődésének kedvezett. Nagy Lajos szerepét a horvát történetírás szinte kivétel nélkül rendkívül pozitívnak ítéli meg.
Horvátország, Dalmácia és Szlavónia története Nagy Lajos halála után
Nagy Lajos 1382-ben úgy halt meg, hogy azt hitte, megnyugtatóan rendezte az utódlás kérdését. Az események azonban, különösen Horvátországban, nem várt fordulatot vettek és súlyos, több mint két évtizedig tartó belháború keletkezett, amelybe a szomszédos Bosznia is beavatkozott. Ebből Velence húzta a legnagyobb hasznot, mert megszerezte Dalmáciát.
A Szent Korona országait Lajos idősebb lánya, Mária örökölte, azonban helyette inkább anyja, Erzsébet, Kotromanić István bosnyák bán (1322-1353) lánya kormányzott Garai Miklós nádor segítségével. Bár jegyzetünk nem foglalkozik Bosznia történetével, a tárgyalt évtizedek horvát eseményei szorosan kötődnek e balkáni államhoz. Noha a bosnyák állam már a XII. század végétől létezett, e magas hegyek közé zárt, szegény és jelentéktelen országot csak tévesen bogumilnak tartott eretnekjei tették ismertté és érdekessé. A XIII. században a pápák és a magyar királyok is felléptek a boszniai eretnekek és az őket támogató bánok ellen. A Šubićok rövid uralma után Károly Róbert a katolikus hitre tért Kotromanić Istvánt ültette a báni székbe. Az új bán Boszniát felemelte, területét megkétszerezte. Uralkodása alatt vertek gyökeret a ferencesek Boszniában, minek következtében az önálló boszniai egyház híveinek száma a XV. századra erősen megfogyatkozott. Lányát, Erzsébetet 1353-ban adta nőül I. Lajos királyhoz. Utóda, I. Tvrtko (1353-1391) pedig Szerbia egy részének elfoglalása után 1377-ben királyi címet vett föl.
A belháború 1383 tavaszán robbant ki. Palisnai János (Ivan od Paližne) vránai johannita perjel fellázadt Mária királynő és főleg anyja, Erzsébet ellen. A következő évben a horvát és a szlavón főurak Durazzói (Kis) Károly nápolyi királyt, Nagy Lajos rokonát hívták meg a magyar trónra. A Horváti testvérek, Pál zágrábi püspök és fivére János macsói bán voltak a felkelés vezetői. A múlt századi horvát történetírás a lázadást gyakran a magyar uralom elleni horvát szabadságharcként állította be, de ennek semmi alapja nem volt, hiszen Máriával, majd később férjével és utódjával, Luxemburgi Zsigmonddal (1387-1437) szemben számos magyar főúr is a nápolyiak (előbb Kis Károly, majd fia László) trónigényét támogatta. Durazzói Károly 1385-ben hívei segítségével Zágrábon át Székesfehérvárra érkezett, ahol megkoronázták, de 1386 februárjában Garai nádor (alighanem Erzsébet biztatására) összeesküvést szőtt ellene, s a merénylet során kapott sebekbe a király belehalt. A szlavóniai és horvátországi felkelők bosszút álltak, Garait meggyilkolták, Máriát és Erzsébetet elfogták, a horvátországi Vránába vitték, majd Novigrádba, ahol 1387 elején Erzsébetet megölték. Zsigmonddal szemben I. Tvrtko bosnyák király a Horvátiak oldalán avatkozott be.
Tvrtko halála (1391) után a felkelők még 1394-ig tartották magukat, de végül Zsigmond magyar király (Mária férje) győzedelmeskedett, sőt, átmenetileg Boszniát is vazallusává tette. Mikor azonban Zsigmondot 1401-ben a bárók fogságra vetették, Horvátországban újra felütötte fejét a nápolyi párti lázadás. Két évvel később, 1403-ban maga Nápolyi László is Dalmáciába jött, de miután Zsigmond az ellenkirály magyarországi párthíveit legyőzte, távozott az országból. A horvát lázadók bosnyák segítséggel egy darabig tartották még magukat, de ismét Zsigmond lett a győztes. Nápolyi László ezért 1409-ben Dalmáciára vonatkozó állítólagos jogát 80.000 aranyért eladta Velencének. Zsigmond két háborúban (1410-13 és 1418-20) hiába próbálta visszaszerezni a városokat, sőt, 1420-ra Dubrovnik (Raguza) kivételével valamennyit elvesztette. Dalmácia elvesztése súlyos csapás volt Horvátország gazdaságára, s a hamarosan jelentkező török veszély tovább nehezítette Horvátország helyzetét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a dalmát városok a tengeren nagyhatalomnak számító Velencének köszönhetően kerülték el a török hódítást.
Zsigmond legnagyobb érdeme a török elleni védővonal kiépítése volt, ami részben új katonai szervezetet jelentett a déli határok mentén, így Szlavóniában és Horvátországban. Zsigmond ütközőállamok láncolatát, akarta kiépíteni a déli határok mentén, de Horvátország balszerencséjére éppen Boszniában fulladt kudarcba ilyen irányú akciója, miáltal a török portyázók könnyebben törhettek be a horvát és szlavón vidékekre. Zsigmond alatt futott be fényes karriert egy Korčula szigetéről származó horvát család (Matko, Petar, Franko és Ivan), mely szlavóniai birtokáról a Thallóczy nevet kapta. Még Zsigmond alatt szerzett birtokokat Szlavóniában a Cillei család. Ők és néhány Frangepán V. László trónigényét támogatták, míg a magyar és horvát urak (köztük a Thallóczyak) I. Ulászló mellé álltak. Időközben Szerbia eleste után a szultán, II. Murád megtámadta Nándorfehérvárt (1440-ben), de Thallóczy Iván vránai perjel megvédte.
Hunyadi János törökellenes harcai közvetlenül nem befolyásolták a horvát és szlavón viszonyokat. Hunyadi hadaiban egyébként a délszláv katonák közt nemcsak szerbek harcoltak, hanem nagy számban horvátok is. A nándorfehérvári hőstettéről ismert Dugovics Titusz boszniai eredetű horvát nemesi családból származott. Sajnos a nándorfehérvári (1456) győzelem pozitív hatását Horvátországban és Szlavóniában nem sokáig lehetett érezni.
Horvátország és Szlavónia a török veszély árnyékában
A horvát és szlavón földek lakói számára Bosznia eleste (1463) súlyos következményekkel járt. Ekkor (de különösen 1468 után) megszaporodtak a török betörések Szlavóniában és Horvátországban. Hunyadi Mátyás magyar király 1463/64-es boszniai hadjárataival, s a Jajcai (Jajce) és Szreberniki (Srebrnik) bánságok létrehozásával a horvát tartományokat akarta megvédeni. Bosznia eleste után számos (főleg katolikus) bosnyák menekült szlavón és horvát területre. Mátyás által kiépített déli védővonal erősítése érdekében 1469-ben elvette a Frangepánoktól Zengg (Senj) városát és létrehozta a zenggi kapitányságot. A nándorfehérvári és részben a macsói bánság kivételével (ahol a legnagyobb volt a szerbek aránya) a határt a szlavón és horvát nemesség és a katolikus bosnyák menekültek soraiból kikerülő végvári katonaság védte. A védelem hatékonyabb irányítása érdekében 1476-tól a szlavón és a horvát báni címet egyazon személy viselte. A török elleni küzdelemben közvetlenül is érintett Szlavónia jobbágyai az 1472-es budai országgyűlés után csak a magyarországi hadiadó felét fizették. Horvátországot II. Ulászló király pedig teljesen fölmentette az említett adó fizetése alól. A szlavón rendek 1477-től önállóan választhattak országos katonai parancsnokot, kapitányt.
Az említett intézkedések, különösen a boszniai védőövezet kialakítása enyhített valamit Horvátország és Szlavónia helyzetén, de a török betörések teljesen nem szűntek meg. Amikor pedig Mátyás háborúba keveredett III. Frigyessel, ismételten szabad átvonulást biztosított a török portyázóknak a Habsburgok tartományaiba a horvát-szlavón földeken keresztül.
Mátyás halála után fia, Corvin János, miután a magyar trónt nem tudta megszerezni, Szlavónia hercege és horvát-szlavón bán lett. Ő sokat tett a horvát és szlavón területek védelméért. A határvidéken állandósultak az összecsapások, s a horvát erők is gyakran szenvedtek vereséget. A legsúlyosabb következményekkel a horvát-szlavón báni sereg 1493-as udbinai (korbáviai) veresége járt. Derencsényi Imre bán Jakub boszniai bég fogságába esett, s a csatában elpusztult a horvát nemesség színe-virága. Ezért ezt az ütközetet a horvátok Mohácsának tartja a történetírás. Maga a vereség területi veszteséggel nem járt, de szinte teljesen elnéptelenedett Lika és Krbava megyék területe. A horvát és a magyar nemesség érdekközössége a török veszély hatására erősödött. A horvátországi és szlavóniai nemesség egyes képviselői fényes karriert futottak be a XV–XVI. századi Magyarországon. A Korčula szigetéről származó Thallóczyakat már említettük, de szlavóniai birtokos családból származott Vitéz János (Srednán született) és unokaöccse, Janus Pannonius. A XVI. században a „délvidéki lobby” további jeles személyiségeket adott a közös magyar-horvát történelemnek, mint például Beriszló Péter (Petar Berislavić) horvát bán, veszprémi püspök és királyi kancellár, Brodarics István (Stjepan Brodarić) szerémi püspök, Fráter György (Juraj Utišenić), Veranchich Antal (Antun Vrančić) esztergomi érsek, és unokaöccse a polihisztor Veranchich Faustus (Faust Vrančić).
A XVI. század első két évtizedében Horvátország és Szlavónia gazdasági ereje egyre gyengült, s a török elleni állandó védelmi harc kimerítette a horvát nemességet. A török pusztítások következtében mind Szlavónia, mind Horvátország lakossága csökkent. Nándorfehérvár eleste (1521), majd a mohácsi csata után összeomlottt a horvát végvárak rendszere is. A török 1522-ben elfoglalta Dél-Horvátországot, egyedül Klis (Klissza) maradt horvát kézen.
