Horvátok az első Jugoszláviában
Noha a délszláv egység eszméje horvát földön született meg és fő képviselői Gundulićtól Križanićon át Gajig és Strossmayerig horvátok voltak, az 1918-ban létrejött egységes állam távol állt attól a képtől, amit megálmodói elgondoltak. Kiderült, hogy szerbeknek és horvátoknak különböző elképzeléseik voltak az új állam belső berendezkedéséről. Természetesen az erősebbik fél, Szerbia tudta a gyakorlatban is megvalósítani elképzelésit a horvátok (szlovének, magyarok, németek) kárára, ezért a horvát fél, mely a közös állam létrehozásáért előtte sokat fáradozott, szinte az alapítás másnapjától kezdve megpróbált kiszabadulni az együttélés könyörtelen valóságából.
A délszláv egység horvát hívei az emigrációban, előbb Rómában, majd Londonban tevékenykedtek, hogy az antanthatalmakat, valamint a szerb kormányt megnyerjék céljaiknak. Az Ante Trumbić és a neves szobrász, Ivan Meštrović által alapított Horvát Bizottság a Monarchián kívül (tehát Szerbiával) létrehozandó egységes délszláv állam tervét elfogadtatta az Amerikai Egyesült Államokban élő (többségükben) horvát kivándoroltakkal, amiről a horvát emigráns szervezetek 1915. március 10-i chicagói nyilatkozata tanúskodik. Az emigráns szlovén és szerb politikusok csatlakozásával megalakult Jugoszláv Bizottság előrelátóbb tagjai, különösen Frano Supilo hamarosan rájöttek, hogy a szerbiai vezetés, noha háborús céljai közé bevette a szerb, horvát, szlovén testvérek felszabadítását és egyesítését, az új államot saját elképzelései szerint akarja megvalósítani. Frano Supilo az új délszláv államot a népek egyenjogúságán alapuló föderációként szerette volna létrehozni, Pašić szerb miniszterelnök ellenben természetesnek tartotta, hogy az új államot a szerbek vezessék. Supilo, aki 1915-ben Pašićot még az Itáliát egyesítő Cavourral hasonlította össze, 1916-ban már felismerte, hogy az egyesülés szerbek által kínált módozata veszélyes a horvát érdek szempontjából. Ezért 1916-ban Supilo már így vélekedett: „A szerbek túlságosan is olyan szándékot mutatnak, hogy annektáljanak bennünket, ahelyett, hogy önkéntes egyesülésre csalogatnának.”
Pašić véleménye szerint az új délszláv állam alkotmányos berendezkedéséről ráérnek tárgyalni a háború, illetve az egyesülés után. A horvát aggodalmakra az volt a válasza, hogy a horvát értelmiség fejében a hosszú idegen uralom ültette el azokat az idegen eszméket (Pašić valószínűleg a föderalizmus eszméire gondolt), amelyek miatt nem tartják teljesen természetesnek, hogy „… Szerbia vezesse a politikai ügyeket, mint ahogy irányította a katonai ügyeket is.” Az 1917. évi Korfui Nyilatkozatban a Jugoszláv Bizottság elfogadta, hogy az új állam élére a szerb Karađorđević uralkodóház kerüljön. A nyilatkozat ezért odahaza Zágrábban vegyes, sőt ellentétes fogadtatásra talált, s nem csupán a Jogpáriak körében. Supilo már előbb kilépett a Jugoszláv Bizottságból, s még halála előtt figyelmeztette társait: a délszláv kérdés csak akkor nyerhet igazságos megoldást, ha az új állam nyugati és keleti fele egyenrangú partner lesz. Ám 1918 őszén a győzedelmesen előrenyomuló szerb hadsereg vált az egyesítés fő tényezőjévé, ugyanakkor Karađorđević Sándor régens is egy Belgrád-központú, centralizált állam híve volt, s ez a két tényező eleve meghatározta a horvát politikusok mozgásterét.
Ennek ellenére sokan közülük őszintén hittek a délszláv egység üdvös voltában, s 1918. október 29-én a horvát szábor lelkesen mondta ki a Monarchiától való elszakadást. A Magyarországgal való kapcsolat megszakításakor biztosan nem jártak eszükben Deák Ferenc 1868-ban Jovan Živkovićhoz intézett szavai: „Tudom, hogy Horvátországban valamiféle délszláv birodalomról álmodoznak. (…)Ha ez valaha is megvalósul – jegyezze meg –, annak a központja nem Zágráb, hanem Belgrád lesz.”
Más kérdés, hogy vajon az adott történelmi pillanatban volt-e más választása Horvátországnak. Nagyon is valósínű, hogy amennyiben a horvátok az egyesülés ellen szavaztak volna, a nyugati hatalmak a horvát etnikai terület rovására jutalmazták volna meg háborús szövetségeseiket, Szerbiát és Olaszországot
A szerbek a genfi egyezményt félredobva sürgették az egyesülést. A Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács 1818. november 24-i ülésén némi fenntartásokkal ugyan, Svetozar Pribičević horvátországi szerb politikus sürgetésére elfogadta az egyesülés belgrádi feltételeit. Stjepan Radić parasztpárti képviselő azonban drámai beszédben figyelmeztette a résztvevőket, hogy micsoda veszéllyel járhat Horvátország államiságának feladása. Érthetetlennek tartotta, hogy azt az autonómiát, amiért annyit huzakodtak Budapesttel, most önként, harc nélkül feladják. Radićra azonban akkor a Nemzeti Tanácsban senki sem hallgatott, sőt meg is nehezteltek rá, mert kimondta, hogy a testület nem legitim, mert nem képviselheti a horvát nép akaratát, mivel nem választások útján jött lére.
Az egyesülés azonban decmber 1-én megtörtént. A Tiszta Jogpárt 1918. december 5-én horvát honvédek segítségével Zágrábban kísérletet tett a helyzet megváltoztatására. A horvát köztársaságért folytatott tüntetést azonban vérbe fojtották, s az új belügyminiszter, Svetozar Pribičević gondoskodott arról, hogy a horvát honvédséget feloszlassák és a szerb katonaság ügyeljen a rendre.
A szerb hadsereg megszállóként viselkedett, s az új hatóságok egyes intézkedései sokkolták a Monarchia civilizáltabb, jogállami körülményeihez szokott horvát lakosságot. A legsérelmesebbnek a testi fenyítés, a botozás bevezetését tartották (Radić szerint 1918-tól 1923-ig 30.000 parasztot, köztük nőket és gyermekeket is büntettek így), ami 1918 előtt Horvátországban már ismeretlennek számított. A korona és a szerb dinár négy az egyhez való kötelező beváltási aránya nemcsak a parasztságot, hanem a lakosság egészét is sújtotta az egykoron a Monarchiához tartozó területeken. Az adók pedig egészen 1928-ig horvát és szlovén földön jóval (egyes adófajtáknál háromszor is) magasabbak voltak, mint Szerbiában. Megindult egy hatalmas tőkeelszívás a (kb. négyszerte) fejlettebb horvát és szlovén területekről (valamint a Bácskából és Bánságból) Szerbia felé. Az egykoron a Monarchiához tartozó területek az 1920-as években az SZHSZ Királyság bruttó nemzeti termékének 79%-át adták. A banktőke 55%-a horvát pénzintézetek tulajdonában volt. Belgrád a korona irreális átváltási arányának megállapításával megkezdte a horvát banktőke átszívását, amit 1929, a diktatúra bevezetése után, a gazdasági válságot kihasználva folytatott, s 1937-ben már a belgrádi bankárok tartották kezükben az ország pénzügyeit. Az 1918 és 1937 közötti periódusban évente kb. 3 milliárd dinárt vontak el a szűkebb Horvátországból, és fektettek be a fejletlenebb szerbiai területeken. A horvát politikusok még a közös állam fejletlen vidékeire fordított összeget valahogy elfogadhatónak tartották volna, a felduzzasztott (és főleg szerbiai szerbekből álló) államapparátus és a hadsereg pazarlását azonban semmiképpen sem helyeselhették. A horvátok elégedetlenségét növelte a Pašić-kormány által 1920-ban kötött rapallói egyezmény, amely jelentős, horvátok által is lakott területeket engedett át Olaszországnak. A gazdasági hatalmat Belgrád egészen 1939-ig korlátlanul a kezében tartotta, melynek érdekében biztosan támaszkodhatott a szinte teljesen szerb irányítás alatt álló csendőrségre, valamint a hadseregre (ez utóbbi tisztikarának még 1938-ban is alig 10%-át alkották az ország lakosságának egynegyedét kitevő horvátok).
Stjepan Radić küzdelme a horvát egyenjogúságért
Stjepan Radić (1871-1928), a paraszti származású, pályája elején a délszláv egység eszméiben még hívő horvát politikus 1918 őszén már sejtette, hogy mit hozhat a horvátság számára egy Belgrád központú új állam. A következő évben, 1919-ben már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Horvátország csapdába jutott. Ekkor elutasította a részvételt a belgrádi ideiglenes Nemzetgyűlésben, síkra szállt a horvát köztársaság megteremtéséért, pártja nevébe is bevette a köztársasági jelzőt (Horvát Köztársasági Parasztpárt), aláírásokat kezdett gyűjteni a semleges horvát parasztköztársaság megteremtése céljából. A horvát ügy érdekében levelet írt Wilson amerikai elnöknek, s memorandumot intézett a Versailles-ban ülésező békekonferenciához. Támogatást sehonnan sem kapott. Az antant már eldöntötte, hogy a szerb vezetésű délszláv államot támogatja. Radićot képviselői mentelmi joga ellenére letartóztatták, és ítélet nélkül 339 napig fogva tartották. Ennek ellenére pártja az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szerzett. Radić úgy döntött, hogy nincs értelme részt venni a gyűlés munkájában, hiszen az 1918-as egyesülés legitimitása is kérdéses volt. Végül 1921. június 28-án úgy fogadták el az új állam alkotmányát, hogy a horvát képviselők (s nemcsak Radić hívei) nem voltak jelen a szavazásnál, vagyis az új alkotmányt a horvátok(és a szlovének többsége) akarata ellenére fogadták el. Radić és pártja 1921-től 1925-ig nyíltan az új állam berendezkedése ellen, a horvát függetlenségért küzdött külföldön: Londonban, Bécsben, Moszkvában keresett támogatókat. Pártja 1923-ban csatlakozott a Parasztinternacionáléhoz, noha valójában semmi köze nem volt a kommunista eszmékhez. Pašić kormányának ez kapóra jött, s letartóztatta Radićot. Pártja erre 1925-ben már 523.827 szavazatot kapott, s egyértelműen az egész horvátság képviselőjévé vált. Radić 1925-ben kompromisszumot kötött a szerb uralkodó párttal, a radikálisokkal, lemondott a köztársasági programról, kormányzati szerepet vállalt, remélve, hogy a hatalmon belül könnyebben változtatja meg a horvátokra sérelmes, 1921-es centralista vidovdani alkotmányt, és föderációvá alakítja át az országot. E lépése kudarcot hoott, erre újra ellenzékbe vonult. Amikor pedig 1927-ben ellenzéki koalíciót hozott létre a Horvát Parasztpárt és a Szerb Demokrata Párt között (ez utóbbi vezetője, Svetozar Pribičević horvát szempontból negatív szerepet játszott 1918 után, de időközben maga is szembefordult az antidemokratikus vidovdani rezsimmel), végképp maga ellen fordította a belgrádi uralkodó köröket, amelyek elhatározták, hogy leszámolnak vele és az egész ellenzékkel. A szerb radikálisok parlamenti képviselője, Puniša Račić 1928. június 20-án a belgrádi nemzetgyűlésben legyilkolta a Horvát Parasztpárt vezérkarát, maga Stjepan Radić augusztus 8-án halt bele ekkor kapott sebeibe. Horvátországban e terrorcselekmény és a szerb kormánypárt közönyös viselkedése hatalmas felháborodást váltott ki. A délszláv állam a polgárháború szélére sodródott.
A diktatúra bevezetésétől a Horvát Bánság megalakulásáig (1929-1939)
Pribičević visszaemlékezései szerint ekkor Karađorđević Sándor király (1921-1934) felvetette a gondolatot, hogy Horvátországot le kellene választani a délszláv államról, persze Szerbiának előnyös határok mentén. Végül azonban az uralkodó nem ezt a megoldást, hanem a diktatúrát választotta. Az 1929. január 6-án bevezetett diktatúra elvben nemzetek feletti volt, valójában azonban Belgrád érdekeit szolgálta (a diktatúra leple alatt akadálytalanul folytathatta pénzügyi manővereit a horvát vidékek kárára). A csendőrség terrorja elviselhetetlenné vált, százakat öltek meg és ezreket tartóztattak le. A kínvallatások ellen még a király által létrehozott kormánypárt képviselői is felemelték szavukat. Az egyetlen párt legitimálása érdekében 1931-ben rendezett szavazás ellen a horvátok távolmaradásukkal tüntettek. Így pl. a Tengermelléki Bánságban (a diktatúra kilenc tetszőleges, a történelmi egységeket semmibe vevő körzetre osztotta az országot) a választásra jogosultak mindössze 34%-a szavazott. Az ellenzék 1932 végére tért egy kicsit magához, s az ez év november 7-én elfogadott nyilatkozatában (Zágrábi Pontok) elítélte a szerbiai hegemóniát és a diktatúrát, és síkraszállt az ország föderalizálása mellett. Noha a nyilatkozat megszövegezésében a Szerb Demokrata Párt egyes politikusai is részt vettek, csak a Horvát Parasztpárt vezetőjét, Vladko Mačeket tartóztatták le.
Időközben a terror terrort szült. Az emigrációba vonult jogpárti képviselő, Ante Pavelić megalakította olasz támogatással az usztasa szervezetet, hogy fegyverrel (persze főleg merényletekkel) harcoljon a horvátság felszabadításáért. A jugoszláviai helyzet (az állam a jugoszláv nevet a nemzeti unitarizmus jegyében kapta) elválaszthatatlanná vált az európai helyzet alakulásától. Olaszország egyre nyíltabban lépett fel Jugoszlávia ellen, Sándor király pedig szorosabbra akarta fűzni kapcsolatait Franciaországgal, ami nemcsak Róma, de Berlin érdekeit is sértette. Támogatásuknak tudható be, hogy az usztasák 1934-ben Marseilles-ben sikeres merényletet követtek el Sándor király és a francia külügyminiszter ellen. Maga a merénylő makedón származású volt, de a királygyilkosság tovább növelte a szerb-horvát ellentéteket. Belgrádban Pál régens szakított az „antantbarát” politikával, és figyelme az egyre erősödő Németország felé fordult. Voltaképpen a német és olasz hatalomtól és Jugoszlávia széthullásától tartva egyeztek bele a belgrádi uralkodó körök az ország belső berendezkedésének megváltoztatásába, s határozták el magukat 1939-ben a horvátokkal való kiegyezésre.
A horvát-szerb kiegyezés tető alá hozása horvát részről Vladko Maček parasztpárti politikus érdeme. A megegyezésre fél évig tartó pozícióharcok után került sor. Közben, hogy Belgrádra nyomást gyakoroljon, Maček titokban tárgyalt az olaszokkal is, de valójában nem állt szándékában Horvátországot Mussolini birodalmához csatolni. A horvát-szerb tárgyalások eredményeképpen jött lére 1939. augusztus 26-án a Horvát Bánság, amely a horvát etnikai terület jelentős részét magába foglalta. Tervbe vették még a szlovén, illetve az összes többi területből (Bosznia nagy része, Vajdaság, Szerbia, Crna Gora, Macedónia) egy szerb bánság létrehozását, vagyis az ország föderalizálását. A Horvát Bánság persze nem rendelkezett teljes szuverenitással, de számos ügyben – így a gazdaság terén is – nagy önállóságot kapott, s elhatározták a szábor, a horvát országgyűlés működésének felújítását is. Maček a közös belgrádi kormány miniszterelnöke lett. A megegyezést mind a nagyhorvát, mind a nagyszerb körök árulásnak tartották, és Zágrábban, valamint Belgrádban egyaránt tüntettek ellene. Az európai történelem nem adott sok időt ennek az első jugoszláv föderalista kísérletnek. Egyes feltevések szerint Simović tábornok 1941. március 27-i belgrádi katonai puccsa részben az ország föderalizálásának megakadályozására is irányult. A második világháború elérte Jugoszláviát is 1941. április 6-án. A német csapatok bevonulása után, április 10-én Zágrábban az usztasa Slavko Kvaternik Ante Pavelić nevében kikiáltotta a Független Horvát Államot.
A horvátok a második világháborúban
Az 1941. április 10-én kikiáltott Független Horvát Állam, amelyhez a nagyhorvát törekvéseknek megfelelően hozzátartozott Bosznia és Hercegovina, csak nevében volt független. Területén német és olasz csapatok tartózkodtak, létrejöttét a tengelyhatalmak támogatásának köszönhette, ezért ezek bukása megpecsételte az usztasa államalakulat sorsát is. Az usztasa mozgalmat 1932-ben alapította az egykor a Jogpárt szélsőséges, Frank-féle szárnyához tartozó ügyvéd, Ante Pavelić (1889-1959), Mussolini támogatásával Olaszországban. Pavelić 1929-ben- a diktatúra bevezetése után emigrált Jugoszláviából, s rögtön menedéket talált a délszláv állam legnagyob ellenségénél. Pavelić hálából 1941 és 1943 között jelentős dalmát területeket volt kénytelen átengedni olasz szövetségesének. Pavelić mozgalmának célja a független Horvátország megteremtése volt, s ezt fegyveres harccal akarta megvalósítani. Az usztasa mozgalom ideológiai alapja a jogpárti nagyhorvát eszme volt, s éles szerbellenességét is a századeleji Tiszta Jogpárttól örökölte. Az usztasa mozgalom 1941 előtt nem rendelkezett horvát területen igazi tömegbázissal, ezzel magyarázató, hogy a háború során sem sikerült maradéktalanul megvalósítani nemzeti homogenizációs kísérleteiket. A horvát politikai élet legbefolyásosabb pártja, a Horvát Parasztpárt 1941 áprilisában passzivitásba vonult, vezetője, Vladko Maček (1879-1964) megpróbált taktikázni. Meg volt győződve arról, hogy a tengelyhatalmak elveszítik a háborút, ezért megbízottja révén képviseltette pártját a londoni jugoszláv emigráns kormányban. Visszautasította Hitler ajánlattá – nem volt hajlandó kormányt alakítani Horvátországban. (A németek eleinte nemigen bíztak az olasz támogatást élvező usztasákban). Ugyanakkor viszont, hogy a háború utánra megőrizze a Parasztpárt tagságát és erejét, felszólította híveit, hogy támogassák az új államalakulatot. Számítása nem vált be: a párt jobbszárnya csatlakozott az usztasákhoz, míg a balszárny jó része a partizánokhoz állt. Pavelić megneheztelt a Parasztpártra, mikor az felemelte szavát a szerbek és zsidók üldözése ellen. Mačekot letartóztatták, egy ideig a jasenováci koncentrációs tábor foglya volt, majd Zágrábban házi őrizetben tartották. A kommunisták elől 1945-ben nyugatra menekült. A Parasztpártnak pedig nem jutott komoly szerep a háború után.
Pavelić rendszere diszkriminatív intézkedések sorát vezette be a szerbek és a zsidók ellen. Az usztasák betiltották a Szerb Pravoszláv Egyházat, megöltek 158 szerb papot (később megalakították a Horvát Ortodox Egyházat), szerbek tízezreit telepítették át Szerbiába, majd az 1941 tavasza folyamán kitört szerb felkelést követően a koncentrációs táborokban tömegesen végezték ki a rendszer ellenségeit (pontosabban mindenkit, akit annak tartottak). A leghírhedtebb koncentrációs tábor Jasenovac mellett volt, ahol 1941 és 1945 között tízezrével gyilkolták a szerbeket, zsidókat cigányokat és az usztasa rezsim horvát ellenfeleit (köztük kommunistákat, de parasztpártiakat is). Az áldozatok számáról ellentétes adatok láttak napvilágot: egyesek kevesebb mint 60.000, mások 100.000 áldozatról beszélnek. Az ennél nagyobb számadatok (700.000-1.000.000) messze járnak a valóságtól, s politikai célok szolgálatában keletkeztek. A jugoszláviai polgárháború összesen kb. 1.000.000 áldozatot követelt, s ezek legnagyobb része a különböző fegyveres alakulatok (németek, olaszok, usztasák, csetnikek, kommunista partizánok) harcokban, illetve az általuk elpusztított falvakban esett el.
Tény viszont az is, hogy a vereség és a horvát állam kikiáltása miatt a felbomló jugoszláv hadsereg szerb katonái már 1941. április 12-én bosszúból horvát polgári személyeket öltek meg. A szerb királypárti felkelők pedig Dalmáciában és Kelet-Boszniában az etnikailag tiszta Nagy-Szerbia megteremtése céljából népirtást rendeztek a horvát és muzulmán lakosság körében. Ez utóbbiak egy része ezért állt be az usztasa mozgalomba, noha a mohamedán tömegeket (ellentétben a muzulmán értelmiség nagy részével) nem hatotta át a horvát nemzeti tudat. A muzulmánokból a németek is szerveztek egy SS hadosztályt.
A horvátság jelentős része sokáig passzív volt (ez magyarázza a sorozott honvéd-domobrán csapatok gyenge harcértékét is), majd egyre többen csatlakoztak a horvát Josip Broz Tito vezette partizánokhoz is. Bár Dalmáciában a horvátok közt 1941-től jelentős volt az ellenállás, az olasz uralom bukása, valamint a Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa 1943-as jajcei ülése után, amely állást foglalt a hat köztársaságból álló föderatív Jugoszlávia mellett, már ugyanannyi horvát harcolt a partizánok, mint az usztasák oldalán.
A tengelyhatalmak veresége nyomán 1945 májusában összeomlott az usztasa horvát állam is. A kommunista partizánok elől nemcsak az usztasák, hanem horvát polgárok tízezrei is elindultak nyugat felé. A horvát alakultok egy része Ausztriában Bleiburg mellett, az angolok előtt tette le a fegyvert, akik azonban többségüket, köztük civileket is, átadták a partizánoknak, kiknek soraiban számos, nemrég átállt, bosszúra éhes csetnik is volt. A partizánok Bleiburg környékén, illetve már jugoszláv területen, a maribori út mentén kb. 30.000 horvátot öltek meg (valamint még sokezer szlovén és orosz fehérgárdistát is). Az újabb kutatáok szerint további 20.000 horvát veszettte életét az ún. halálmenetekben, amikor a hadifoglyokat Macedóniába, illetve más távoli táborokba hajtották. A bleiburgi vérengzésről a horvát emigráció körében túlzó, 200-300.000 áldozatot emlegető adatok keringtek.
Horvátország 1945 és 1989 között
A jugoszláv kommunisták 1945 végére az utolsó polgári politikust is eltávolították a hatalomból. A föderalista állam a gyakorlatban egy sztálini típusú, erősen központosított rendszerként funkcionált, amelyben a köztársaságok önállósága névleges volt egészen az 1960-as évekig. A belgrádi kommunista vezetés hamarosan leszámolt mindenkivel, aki a horvát függetlenség, vagy legalábbis a valódi föderáció mellett állt. Már 1944-ben nacionalista elhajlás vádjával leváltották tisztségéből Andria Hebrangot, a HKP, illetve a JKP KB titkárát, aki a föderáció őszinte híve volt. Hamarosan letartóztatták, majd 1948-ban meggyilkolták (persze hivatalos vélemény szerint öngyilkos lett a börtönben.)
A kommunisták a legnagyobb csapást a horvát katolikus egyházra mérték. A katolikus egyház üldözése már a háború végén megindult. A horvát püspöki kar 1946-ban 243 meggyilkolt és 89 eltűnt katolikus papról tudott. Újabb adat szerint 542 katolikus egyházi személyt öltek meg, többségüket a kommunisták. Tudták jól, hogy a horvát nemzeti tudat fejlődésében és ápolásában mekkora szerepe volt a katolikus egyháznak, ezért igyekeztek gátolni szabad működését. Először Tito megpróbálta rávenni Alojzije Stepinac (1898-1960) zágrábi érseket, hogy a horvát katolikusokat szakítsa el Rómától, de miután az érsek erre határozottan nemet mondott, a jugoszláv diktátor személyesen vett részt a horvát egyházfő elleni koncepciós per előkészítésében.
Maga a per beleillik a szovjet tömb országaiban a katolikus egyházi vezetők ellen folytatott koncepciós eljárások sorába. A vád a nácizmussal, az usztasákkal való együttműködés volt, noha köztudott volt, hogy Stepinac a háború alatt többször is nyilvánosan is és Pavelićnek írt leveleiben is felemelte szavát a faji megkülönböztetés ellen, s elítélte az usztasák módszereit. Elítélése ellen amerikai zsidó szervezetek is tiltakoztak, s egy vezetőjük, Louis Breier így nyilatkozott: „Az Egyház e nagy személyiségét a nácikkal való együttműködésért ítélték el. Mi, zsidók tiltakozunk e hazug vád ellen (…) Ő egyike volt azon keveseknek Európában, akik szembeszálltak a náci zsarnoksággal, akkor, amikor ezt a legveszélyesebb volt megtenni.”
Ugyanúgy nem volt igaz az a vád sem, hogy Stepinac a szerbek erőszakos átkeresztelését szorgalmazta volna. A perben azonban az ítéletet előre meghozták, s az érseket 16 év börtönbüntetésre ítélték. Az ítéletnek két valódi indoka volt: az egyik a már említett szembeszegülés a kommunisták egyházellenes intézkedéseivel, a másik az, hogy Stepinac a horvát függetlenség híve volt, amiről a bírósági tárgyaláson is hitet tett.
A horvátok kevésbé érezték meg a Moszkvával való szakítást, mint a szerbek, mert a horvát kommunisták között kevesebben voltak Sztálin hívei. Az 1949 és 1954 közötti átmeneti enyhülést a konzervatív centralista és unitarista irányzat felülkerekedése váltotta fel, s Belgrád nyomása csak a hatvanas években enyhült.
A hatvanas években tehát enyhülés következett be, ami elsősorban a horvát kultúrának és szellemi életnek tett jót. A horvát értelmiség felemelte szavát az unitarista (a szerb és a horvát nyelvet és kultúrát erőszakosan egységesítő) törekvések ellen, s védelmébe vette a horvát nemzeti kultúrát. Igazi változásokra 1966 után került sor, amikor megbukott Aleksandar Ranković, az Udba (a jugoszláv államvédelmi hatóság) rettegett vezére, aki a hatvanas évek elejétől egyre inkább a szerb nacionalisták befolyása alá került. Eltávolítása után Tito felszámolta az Udbát is. A horvátországi kommunista vezetésben fokozatosan felülkerekedtek a reformok hívei, köztük a két legjelentősebb, Savka Dapčević-Kučar és Mika Tripalo. A rendszer liberalizálásának akadtak hívei a szlovén, a szerb és a makedón vezetésben is, de igazi többségre csak a HKSZ soraiban tudtak szert tenni. Az 1965-ben elkezdett felemás reformok nem váltak be, s a horvát pártvezetés 1968-ban síkraszállt a föderáció gazdaságpolitikájának gyökeres megváltoztatásáért és a piaci mechanizmusok bevezetéséért. A horvát reformtörekvéseket Tito 1968 és 1971 között támogatta. A kommunista legfelsőbb vezetésben azonban sok volt a centralista és unitarista, akik a horvát törekvéseket eleve ferde szemmel nézték.
A már korábban bevezetett szocialista önigazgatás rendszere a horvátok között jó visszhangra talált, mert keretei között az önállóság bizonyos fokát látták megvalósíthatónak. Ekkor is az önigazgatás adta lehetőségeket kihasználva tettek javaslatot a jugoszláv alkotmány megváltoztatására, a föderáció gazdasági hatalmának csökkentésére, a köztársaságok önállóságának növelésére, a szövetségi szervekben a paritás elvének alkalmazására. Hamarosan az egyik fő gazdasági követelés az ún. „tiszta elszámolás” bevezetése lett. A horvát gazdaság ugyanis hosszú időn át az összjugoszláv devizabevételek legnagyobb részét, 40%-át (ez főleg a turizmusból, és az exportból és a külföldi vendégmunkások hazautalásaiból származott), ugyanakkor a beruházásokból viszonylag kis mértékben részesült. (A későbbiekben a dalmáciai turisztikai létesítmények és az infrastruktúra létrehozásában a többi köztársaság is kivette részét, de emiatt a jugoszláv szövetségi költségvetés be is nyújtotta a számlát, ráadásul a Zágráb-Split autópálya megépítését sem tette lehetővé a belgrádi vezetés, ez csak a független Horvátország valósította meg 2005-ben) A horvátországi turizmus a jugoszláv idegenforgalmi bevételek 80%-át adta, ami a pazarló szövetségi költségvetésbe vándorolt – legalábbis nagyrészt. Főleg ebből (s részben nyugati hitelekből) tartották fenn a szövetségi hivatali apparátust és az óriás összegeket felemésztő túldimenzionált hadsereget, melynek tisztikarában s a rendőrségben is – akárcsak az első Jugoszláviában – a szerbek és montenegróiak domináltak. Horvátország nagy összegeket fizetett be a központi kasszába a fejletlen köztársaságok javára – ugyanakkor munkahelyek hiányában horvátok százezrei voltak kénytelenek munkát vállalni Nyugat-Európában: 1971-ben a nyugaton dolgozó (családtagokkal együtt 1.200.000 jugoszláv vendégmunkás 51%-a volt horvát, míg a jugoszláv össznépességnek a horvátok csak 22,1%-át alkották. Később valamelyest nőtt a más nemzetiségűek aránya a vendégmunkások között, de a horvátoké továbbra is magas maradt.
Az elmondottak fényében érthető, hogy 1970-71-ben miért követeltek a horvátok a devizabevételekkel való rendelkezésben nagyobb önállóságot.
A hatvanas évektől 1971-ig tartó horvát reformmozgalom beilleszthető a kelet-európai hasonló mozgalmak sorába. A horvátok balszerencséjére a többi jugoszláv köztársaság pártvezetésében nem kerekedtek felül a reformerők. A horvát párt reformereinek törekvéseit magukévá tették a horvát tömegek is: demokratikus tömegmozgalom indult meg, amelyben különösen kitűntek a Matica Hrvatska köré csoportosuló értelmiségiek és a diákság. A horvát értelmiség a kulturális önállóságért is küzdött: 1967-ben a Horvát Írószövetség és a Matica Hrvatska nyilatkozatot adott ki a horvát nyelvről, s szembeszállt a szerb nyelvi jellegzetességek terjesztésével. A nyelvi deklaráció miatt ugyan a Matica Hrvatska vezetését leváltották, de börtönbe ekkor még nem került senki és a reformfolyamat sem állt le. Megélénkült a kulturális és irodalmi élet, új folyóiratok indultak, szabadabbá vált a sajtó és a történelmi kutatások is. Az egyetemi ifjúsági szervezetekben demokratikusan választottak vezetőket.
A demokratizálódási folyamatnak és a nemzeti megújulásnak a konzervatív és centralista-unitarista erők 1971. december 1-2. között Karadjordjevóban rendezett pártplénumon vetettek véget. A határozat közvetlen kiváltó oka a zágrábi diákok sztrájkja volt. (Belgrád nacionalizmus vádjával már régóta támadta a horvátországi jelenségeket.) Tito is megrettent, hogy a mozgalom veszélybe sodorja a kommunista rendszer alapjait, s Mika Tripalo, a horvát reform vezéralakjának visszaemlékezései szerint Leonyid Brezsnyev is javasolta a jugoszláv pártvezérnek a „veszedelmes” horvát vezetés kiszorítását a hatalomból. Karadjordjevo után hamarosan leváltották a horvát párt reformista vezetését (Tito nem záratta be őket – óvakodott pártvezetők ellen pert indítani). Horvátországban 1972-ben emberek ezreit hurcolták meg a mozgalomban való részvétel miatt, százak kerültek börtönbe vagy vesztették el állásukat. A vád a nacionalista elhajlás volt. Tény, hogy voltak nacionalista jelenségek is ebben az időszakban, de a horvát mozgalom elsősorban demokratikus jellegű volt. Nem véletlen, hogy 1971 horvát tavaszának aktivistáit nagy számban találjuk meg a mai demokratikus horvát pártokban.
Horvátország 1972-től 1989-ig mély hallgatásba merült. Ultrakonzervatív vezetés került a HKSZ élére, mely elutasította a reformokat. A „horvát tavasz” azonban mégsem volt teljesen eredménytelen. Tito szokásos egyensúlyozó, taktikázó politikája jegyében visszaszorította a (főleg szerb nemzetiségű) konzervatív centralistákat is, és a részben a szlovén Edvard Kardelj által kidolgozott 1974-es alkotmányban nagyobb önállóságot adott a köztársaságoknak, így Horvátországnak is, ami a horvátoknak 1989 után jelentett igazi segítséget.
Horvátország 1989-től napjainkig
Ez a fejezet még csak részben történelem. Túl közel van hozzánk időben e néhány év, hogy az események hátterét biztosan ismerjük, de az alapvető tendenciák már látszanak, s ezek ismertetésére vállalkozom.
Az 1991-es szlovéniai és horvátországi, s az 1992-ben kitört boszniai háborút előidéző okok egy része újabb keletű, vagyis az 1980-as években keletkezett, míg másik része régibb eredetű, s az egységes délszláv állam keletkezésének körülményeiből fakad. A délszláv állam permanens válságának (ami mindkét Jugoszláviát jellemezte) eredendő okaként emlegetik, hogy 1918-ban az új államalakulat nem a délszláv népek közös akaratából, hanem külső tényezők - az antant győzelme és Franciaország Közép-Európára vonatkozó béketervei - hatására jött létre. Ugyanakkor a horvátok és szlovének között voltak hívei a délszláv egységnek, de egyrészt nem alkottak többséget, másrészt az egyesülés nem a horvátok és szlovének föderalista, hanem Belgrád centralista elképzelései szerint ment végbe. A kommunisták felismerték, hogy az első Jugoszlávia bukásának legfőbb belső oka a „nagyszerb hegemonizmus” volt, s Tito politikájának lényege a Jugoszláviát alkotó nemzetek közötti egyensúlyozás volt. Tito nem engedett teret a szerbek nyílt uralmi törekvéseinek, de meggátolta a horvátok konföderációs, önállósági mozgalmát is. Tito halála után néhány évvel az új szerb vezetés éppen ezt az előbb felvázolt kényes egyensúlyt rombolta szét, s a második Jugoszlávia széthullását éppen ez okozta. Slobodan Miloševićnek hatalomra jutásakor (1987) fő célja volt, hogy visszaszerezze a szerb nép „törvényes” jogait, vagyis hogy beolvassza Szerbiába az 1974-es alkotmányban nagyfokú önállóságot kapott autonóm tartományokat, Vajdaságot és Koszovót. Ez 1989-ben sikerült is neki, de ezzel gyakorlatilag egyoldalúan felülírta a jugoszláv alkotmányt, amit egy föderációban elvben csak a többi tag hozzájárulásával lehet megtenni.
Mialatt a miloševići politikával (mely nem állt meg Szerbia határain) a reformer szlovén vezetés szembeszállt, a konzervatív, merev horvát kommunisták semmit sem tettek, nem álltak ki a szlovénok mellett, noha azok egyben a horvát érdekeket is védték. A horvátországi politikai olvadás csak a kelet-európai nagy változások évében, 1989-ben indult meg. Az első alternatív politikai mozgalmak – pártcsírák – is ebben az évben jelentkeztek, így a nemzeti jelleget határozottan kihangsúlyozó Horvát Demokrata Közösség (HDZ), valamint a polgári átalakulás mellett kiálló (HSLS) Horvát Szociálliberális Szövetség (később párt). Mindkettő tagjai között megtaláljuk az 1971-es „horvát tavasz” résztvevőit, de politikai nézeteik már akkor is különböztek. A többpártrendszer bevezetésére Horvátországban csak 1990 januárjába került sor, miután a HKSZ-en belül (decemberben) felülkerekedtek az Ivica Račan vezette reformkommunisták. A választásokat áprilisra írták ki. Az első többpárti demokratikus választásoknak a Franjo Tudjman vezette HDZ vált fő esélyesévé. Tuđman (1922-1999) 1941-1945-ig kommunista partizánként harcolta végig a világháborút, később a titói hadsereg tábornoka lett, de 1961-ben megvált a tisztségétől és történészként dolgozott. 1971-ben részt vett a horvát mozgalomban, majd „felforgató” tevékenységét (a rendszert kritizáló könyvet jelentetett meg nyugaton) nem hagyta abba, minek következtében 1981-ben három év börtönbüntetésre ítélték. Alapvetően nemzeti (bírálói szerint erősen nacionalista) beállítottsága vitte őt 1989-ben újra a politika színpadára, s hamarosan a HDZ vezető személyisége lett.
Az 1990 április-májusi horvátországi parlamenti választásokat Tuđman pártja, a HDZ nagy fölénnyel nyerte. Az új horvát pártok többségét összefogó Nemzeti Megegyezés Koalíciója alig néhány mandátumot szerzett. A reformkommunisták valamivel jobban szerepeltek, különösen a vegyes lakosságú vidékeken. A HDZ ilyen arányú győzelmének fő okát az elemzők abban látták, hogy az egyre agresszívebb miloševići politika méltó ellensúlyát a választók Tudjman pártjában vélték felfedezni, amely a kampány során legjobban hangsúlyozta a horvát szuverenitás eszméjét (bár a Jugoszláviától való teljes elszakadás eredetileg nem szerepelt a párt programjában).
Hamarosan kiderült, hogy a horvátországi békés demokratikus fejlődés fő akadályát a nemzetiségi probléma jelenti. Horvátország lakosságának 12,2 %-át szerbek alkották, s ezek k. 28%-a az egykori Katonai Határőrvidéken, a Boszniával és Szerbiával határos területeken élt. Annak idején a kommunista vezetés az új Jugoszlávia belső határait nem etnikai, hanem történelmi szempontok alapján állapította meg. Horvátország határai mind Szlavóniában, mind Dalmáciában az 1699-es karlócai békében a Habsburgok állama, Velence és a Török Birodalom között meghúzott határvonallal esnek egybe (kivéve Isztriát és a baranyai háromszöget, ezek 1945-ig nem tartoztak Horvátországhoz). Ugyanakkor közel egymillió horvát élt Horvátországon kívül, Bosznia-Hercegovinában és Szerbiában.
A horvátországi szerbek és az újonnan megválasztott horvát hatalom közötti ellentétek kirobbanását sokan Tuđmanék politikájának számlájára írják, azonban a horvátországi szerbek egyes vezetőinek a Hágai Nemzetközi Törvényszéken tett vallomásaiból ma már világosan látjuk, hogy a szerb kisebbség 1990 augusztusában kirobbantott felkelése mögött Slobodan Milošević politikai tevékenysége állt 1988-tól kezdve. Már Szerb Tudományos Akadémia 1986-ban megjelent Memoranduma hosszasan ecsetelte, hogy a szerbek hátrányos helyzetben vannak Horvátországban, noha szerzői jól tudták, hogy a szerbiai-vajdasági horvátoknak sincsenek önálló kulturális intézményeik és iskoláik. Hamarosan megjelentek a szerb sajtóban a horvátországi szerb autonómiára vonatkozó követelések is. Már 1989 nyarán, a koszovói csata 600. évfordulóján Kninben nacionalista megmozdulásokra került sor. Knin lett a következő évben a horvátországi szerb ellenállás központja. Belgrádban kezdték meg a horvát-szerb konfliktus ideológiai előkészítését is. A szerb sajtót elárasztották a horvát usztasák második világháborús rémtetteit idéző írások, melyek igyekeztek bebizonyítani, hogy a horvátok „bűnös nemzet”. A második világháború szerb áldozatainak számára az objektív demográfiai kutatásokat semmibe véve egymilliónál is többre tették. Félelmet és bosszúvágyat igyekeztek ébreszteni a szerb népben, s a szerb vezetés Horvátország határait is megkérdőjelezte. Az 1990-es horvátországi választásokon résztvevő valamennyi horvát párt megkapta Belgrádban az usztasa jelzőt, s az új „usztasa” hatalomtól való félelmet a szerb sajtó mesterségesen is igyekezett kelteni a horvátországi szerbek között. A horvátországi szerbek nagy része 1990 tavaszán még a horvát reformkommunista pártjára szavazott, s csak Knin körzetében nyert a Milošević által kreált Szerb Demokrata Párt. Milošević mindent megtett, hogy egységbe tömörítse a horvátországi szerbeket. Utasítására a knini szerb képviselők megtagadták részvételüket a horvát országgyűlésben, népszavazást szerveztek a szerb területi autonómiáról (meg kell itt jegyezni, hogy Szerbia éppen ebben az évben szüntette meg végleg a Vajdaság- és Koszovó tényleges autonómiáját), s 1990. augusztus 17-én nyíltan szembefordultak Zágrábbal. Kninben ezen a napon Milan Babić vezetésével a helyi szerbek felkelést robbantottak ki, elvágták Horvátország északi és déli része (Dalmácia) között az összeköttetést. A horvát belügyminisztérium erővel próbálta megszüntetni az előállt lehetetlen helyzetet, de a horvátok nem rendelkeztek megfelelő erővel a helyzet konszolidálásához, így viszont hiba volt az erő eszközéhez nyúlni. Tulajdonképpen a horvát-szerb háború kezdetének tekinthetjük ezt a dátumot. A horvát belügyesek akcióját a Jugoszláv Néphadsereg repülőgépei megakadályozták. Ez volt a szövetségi hadsereg első beavatkozása a szerbek oldalán a horvát kormánnyal szemben, ez később csak folytatódott, s 1991 nyarán-őszén pedig a JNH egyértelműen Belgrád érdekeinek szolgálatában állt.
Az új horvát vezetés a szlovénokkal együtt előbb megpróbálta tárgyalások útján átalakítani Jugoszlávia belső berendezkedését, melyek során az asszimetrikus föderációtól a konföderációig számos változat felmerült. Slobodan Milošević azonban nem volt hajlandó engedni. Ő egy központosított jugoszláv államot akart, amelyben a szerbeké a politikai és gazdasági vezető szerep. Sem a szlovénok, sem a horvátok nem kívántak egy ilyen Jugoszláviában élni, de egészen 1991 őszéig sem az Európai Közösség, sem az USA nem akarta a versailles-i – párizsi békében létrehozott délszláv állam széthullását, s csak a Szovjetunió felbomlása után változtattak álláspontjukon.
Az események gyorsan követték egymást. A knini és likai szerbek 1990. XII. 21-én kikiáltották a szerb autonóm terület létrehozását. Az 1991 telén-tavaszán, a föderáció sorsáról lefolytatott jugoszláv csúcstalálkozók kudarca után Horvátországban 1991. május 20-án népszavazást tartottak a függetlenség kérdéséről, amelyen a szavazáson résztvevők 95 százaléka az önállóság mellett döntött, s június 25-én Horvátország (Szlovéniával együtt) kimondta függetlenségét. A szlovéniai háború után az EK július 7-én rávette Horvátországot és Szlovéniát, hogy három hónapra függessze fel a függetlenségi határozat végrehajtását. A nyugati politikusok így remélték elkerülni a horvátországi háború kitörését. A belgrádi vezetés azonban hallani sem akart Horvátország függetlenedéséről, s 1991 nyarán a jugoszláv hadsereg és az általa felfegyverzett szerb szabadcsapatok előnyös stratégiai pozíciókat foglaltak el. Augusztusban tört ki a nyílt háború, amely becslések szerint mintegy 20.000 emberéletet követelt, s félmillióan menekültek el a harci cselekmények és az etnikai tisztogatások elől.
Felmerül a kérdés, vajon Horvátország elkerülhette volna-e a háborút, területe egyharmadának megszállását, az emberéletekben és anyagiakban keletkezett óriási károkat? Dražen Budiša horvát ellenzéki vezető egy nyilatkozata válasz erre a kérdésre: „Horvátország nem tudta volna elkerülni a háborút, kivéve, ha lemondott volna alapvető céljáról – az önálló és demokratikus állam megteremtéséről.”
Szintén előjön a kérdés, vajon ha a horvátországi szerbek számára azonnal biztosították volna 1990-ben a területi autonómiát is tartalmazó kisebbségi jogokat elkerülhető lett volna-e a szerbek felkelése és Belgrád beavatkozása? A válasz itt is – nem. Vojislav Šešelj már 1990-ben Nagy-Szerbia megteremtéséről cikkezett, s ennek határai Verőcétől Károlyvároson át Karlobágig húzódtak volna. A horvátországi szerbek nem akartak kisebbségi jogokat – ők a miloševići Jugoszlávia által kínált uralkodó nemzeti szerepet találták vonzónak. Ki is jelentették, ha Horvátország elszakad, ők Jugoszláviához (Szerbiához) akarnak csatlakozni. E szerb törekvésekkel csak az a baj, hogy Miloševićnek esze ágában sem volt megkérdezni, amikor támogatta a horvátországi szerbek önrendelkezési jogait, hogy a szerbiai horvátokat, muzulmánokat, albánokat, magyarokat miért nem illeti meg ugyanez a jog.
A horvát-szerb háború során a szerb irányítású jugoszláv hadsereg végül nem érte el maximális céljait, noha a horvát területvédelmi erők fegyvereit még 1990 májusában lefoglalta a JNH és a horvát hadsereg még 1991 nyarán is csak lassan szerveződött. A Jugoszláv Néphadsereg nem tudta legázolni Horvátországot. Részben a nemzetközi nyomás is szerepet játszhatott ebben, de az is tény, hogy a JNH erejének egyharmadát Boszniában, másik harmadát Koszovón volt kénytelen állomásoztatni. A kudarcokhoz hozzájárult a jugoszláv tábornokok számos balfogása is, így például Vukovár hosszas, nagy erőket lekötő ostroma, vagy Dubrovnik nemzetközi felháborodást kiváltó lövetése is. Az is tény, hogy míg a behívók elől Szerbiából fiatalok tízezrei menekültek külföldre, a megtámadott Horvátországban a lakosság többsége lelkesen támogatta a honvédő háborút. A horvát városok elleni támadások, az etnikai tisztogatások a nemzetközi közvélemény nagy részét Belgrád ellen fordították (bár a legtöbb háborús bűncselekményt szerb fegyveresek követték el, horvát katonák számlájára is írhatók szerb civilekkel szemben elkövetett súlyos bűntettek). A Szovjetunió felbomlása értelmetlenné tette Jugoszlávia minden áron való egyben tartását. Emiatt és nem kis részben Németország diplomáciai támogatása révén 1992. január 15-én az EK, majd később, tavasszal az USA is elismerte Horvátország függetlenségét, s a horvát állam május 22-én felvételt nyert az ENSZ-be is.
Az EK mielőtt elismerte volna a horvát államot, új nemzetiségi törvényt fogadtatott el 1991. XII. 4-én a horvát parlamenttel, amely szavatolja a kisebbségek jogait, a szerbeknek pedig területi autonómiát ad. A horvátországi szerbek azonban válaszul 1991. XII. 19-én kikiáltották a független Krajinai Szerb Köztársaságot. Az egykori amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance ENSZ-megbízott közvetítésével Horvátországban 1992 januárjában tűzszünet jött létre, s a szerbek által megszállt területekre ENSZ békefenntartó erők érkeztek. A jugoszláv hadsereg kivonult Horvátországból, de a háború során elfoglalt területeken a szerb fegyveresek kezében maradt a hatalom, a horvát közigazgatás nem állt helyre, a horvát menekültek nem térhettek vissza falvaikba, noha a Vance-terv mindezt előírta. Időközben 1992-ben kitört a boszniai háború, amelybe Horvátország is belebonyolódott, előbb szövetségben harcolt a muzulmán bosnyákokkal a szerbek ellen, majd 1993-ban horvátok és bosnyákok közt is háború tört ki.
A boszniai és a horvátországi háborúnak az USA aktív szerepvállalása vetett véget. Az amerikaiak 1994-ben kibékítették a horvátokat a bosnyákokkal, részt vállaltak a horvát hadsereg megerősítésében, amely 1995 májusában és augusztusában gyors akciókkal felszabadította megszállt területeinek nagy részét. A hadműveletek nyomán azonban elmenekült a horvátországi szerbek többsége. A NATO szerbek elleni légicsapása és a horvát-bosnyák erők szárazföldi akciója 1995 őszén (illetve a daytoni békeegyezmény) véget vetett a boszniai háborúnak is A kelet-szlavóniai területek békés megegyezés útján kerültek vissza Horvátországhoz 1998-ban. A háború után Horvátország nemzetközi elszigeteltségbe került. Bár az amerikaiak támogatták a horvát fegyveres akciót, az EK elítélte azt, s azonnal felfüggesztette az európai integrációs tárgyalásokat a horvát kormánnyal. Brüsszel Tuđman haláláig, illetve a horvát ellenzék 2000-ben történt hatalomra jutásáig, részben a horvátországi demokrácia deficitjére, részben a szerb kisebbség visszatérésének akadályozására hivatkozva elzárkózott Zágráb közeledési kísérleteitől. Később a szociáldemokrata-liberális Račan-kormány, majd az újabb, Sanader vezette HDZ kormány idején évekig a hágai bíróság által háborús bűnökkel vádolt horvát tábornokok kiadatása miatt halasztódott a horvátok európai uniós csatlakozási folyamata. Végül 2005-ben kezdhette meg Horvátország immár tagjelöltként a csatlakozásról szóló tárgyalásokat, s ezzel remélhetőleg tartósan a békés fejlődés útjára került.