A kezdetek
A horvát nép kialakulása
A horvát nép nevének eredete, jelentése a kérdés kutatói között mind a mai napig vita tárgyát képezi. Ma már szinte bizonyos, hogy a „horvát” szó nem szláv eredetű, noha számos helynévben megtalálható Kis-Lengyelországtól Csehországon át Ausztriáig. Sokan összefüggésbe hozták a Kárpátok nevével, vagy a szláv „hora” (hegy) szóval, míg egy bizánci forrás szerint jelentése: „akinek sok földje van”. Egy teória szerint a horvát népnév azonos az iráni eredetű Horoathos személynévvel, amit két, i.e. II-III. századi feliraton találtak meg az Azovi-tenger mellett. Ebből és még néhány utalás (többek között Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár szerint a horvátokat vezető hét testvér láthatóan nem szláv eredetű neve) alapján megszületett a horvátok iráni eredetét hangsúlyozó elmélet. Eszerint egy kis iráni törzs a Kaukázus előteréből eljutott a mai Dél-Lengyelország területére, keveredett az ottani szlávokkal, s így alakult ki a később délre költöző horvátság magva.
Egy-két középkori történetírói megjegyzés és merész kombináció eredményeként jött létre a horvátok gót eredetét valló elmélet, amely (noha előbb keletkezett) különösen a II. világháború idején volt népszerű bizonyos horvát körökben. A két utóbbi teóriát nem lehet meggyőzően bizonyítani, bár az iráni eredetről szóló elmélet a kevésbé valószínűtlen. Ami bizonyos, amikor a horvátok megjelentek mai lakóhelyükön, már szláv nyelven beszéltek.
A reneszánsz idején vetődött fel először a gondolat, hogy a horvátok (szlovénok, szerbek, bosnyákok) a Nyugat-Balkán ókori őslakóinak, az illíreknek közvetlen leszármazottai. Az ötletet a XVIII. század végén a pesti egyetem régészeti és numizmatikai tanszékének tanára, Katancsics Péter Mátyás (Matija Petar Katančić, az első teljes, nyomtatásban is megjelent horvát Biblia-fordítás készítője) öntötte tudományos formába. A délszláv-illír azonosság elméletét hirdette a XIX. század első felében Ljudevit Gaj horvát nemzeti mozgalma, az illirizmus. A horvát történettudomány azonban a cseh szlavisták kritikája nyomán már a XIX. század második felétől kezdve elutasította az illír-horvát azonosság elméletét és kiállt a horvátság szláv eredete mellett. Bár a horvát nép egésze bizonyosan nem származhat az illírektől, meg kell jegyezni, hogy az antropológusok szerint a VII. században beköltöző horvát törzsek valószínűleg magukba olvasztották a romanizált illír őslakosok kisszámú maradványait.
A „horvát” szó eredete továbbra is megfejtetlen maradt, noha megvilágítása nagyot lendítene a horvát őstörténeti kutatásokon. A horvátok eredetével, őstörténetével és honfoglalásával foglalkozó történészek elméleteinek legfőbb forrása ma is Bíborbanszületett Konstantin császár De administrando imperio (A birodalom kormányzása) címen emlegetett munkájának 29., 30., és 31. fejezete. A konstantini elbeszélésben közölt adatok megerősítése vagy cáfolása alapján születtek meg a ma is elterjedt elméletek. Konstantin a mű 31. fejezetében Hérakleiosz császár idejére (VII. század első fele) teszi a horvátok beköltözését: „…Így hát Hérakleiosz császár parancsára ezek a horvátok levervén és kiűzvén onnan (ti. Dalmáciából) az avarokat, Hérakleiosz császár rendelete folytán megtelepedtek az avaroknak ezen a földjén, melyen most is laknak…” (Moravcsik Gyula fordítása).
A Konstantin által leírtak szerint a horvátok őshazája a Kárpátok mögötti Fehér-Horvátország, ahonnan a VII. század első harmadának végén költöztek Dalmáciába, miután legyőzték az avarokat és uralmuk alá hajtották a már korábban ideköltözött szlávokat. Azok a történészek, akik a császár adatait hitelesnek tartják, általában 626, vagyis az avarok konstantinápolyi veresége utáni évekre teszik a horvát honfoglalás időpontját. Eszerint a korábban itt lakó szlávok és az avarok maradékai az újonnan érkező horvátok alattvalóivá váltak. Sajnos a VII–VIII. század horvátországi-dalmáciai eseményeiről mélyen hallgatnak a krónikák. A régészet a szlávok jelenlétét bizonyítani tudja: a VII. század elejéről jellegzetes hullámvonaldíszes szláv kerámia került elő több dalmáciai lelőhelyről, sőt a Zadar melletti Kašićban a szlávokra jellemző hamvasztásos temetkezés nyomaira is rábukkantak. A régészet az avarok jelenlétének halvány nyomait is ki tudja mutatni, ami igazolja Konstantin császár elbeszélését.
Konstantin állítása, miszerint a horvátokat Hérakleiosz császár keresztelte meg a VII. században, nem felel meg a valóságnak, mert a sírmellékletek egészen a IX. századig pogány népességről árulkodnak. Ugyancsak nem valószínű, hogy a beköltöző horvátok engedélyt kértek volna a letelepedésre a bizánci császártól, akinek uralma a Balkán belseje felett már 602-ben (a nagy avar-szláv inváziókor) megszűnt. Felmerül viszont a kérdés, hogyan jutottak el a horvátok a Kárpátoktól az Adriáig? Az avar birodalom 626 után nem gyengült meg annyira, hogy egy egész nép keresztüljöhetett volna Pannónián.
Az utóbbi kételyek és részben a De administrando imperio 30. fejezete nyomán keletkezett a horvátok beköltözésére vonatkozó másik elmélet, miszerint egy viszonylag kis létszámú horvát nevet viselő törzs Nagy Károly avarellenes hadjáratai során (791-802), frank szövetségben harcolva győzte le a Dalmáciában lakó avarokat és szlávokat, és frank segítséggel alapított államot a IX. század elején. A két említett elmélet közül a VII. századi beköltözés számít elfogadottabbnak a horvát történettudományban.
A horvát állam születése
A középkori horvát állam Kelet és Nyugat – a Frank Birodalom és Bizánc – ütközőpontján jött létre. A korai horvát állam- és egyházszervezet keletkezésében a frank hatás játszott jelentős szerepet. A bizánci uralom alatt lévő dalmát városok közvetlen szomszédságában élő horvátokat frank hittérítők keresztelték meg. A horvátság így a szláv népek közül alighanem elsőként a nyugati egyházhoz, rajta keresztül a nyugat-európai civilizációhoz csatlakozott, s ez a tény alapvetően meghatározta a horvát történelem irányát a későbbi korokban. Noha Horvátország három évszázad elteltével, a nemzeti dinasztia kihalása után elvesztette politikai függetlenségét, államisága, területi különállósága és autonómiája fennmaradt, ami elősegítette az újkorban a horvátság nemzetté válási folyamatát.
A horvát fejedelemség a IX. században
A korai horvát történelemről, a horvátok beköltözéséről, letelepedéséről és első államalapítási kísérleteiről a kora középkori Horvátország területén a rendelkezésre álló források alapján keveset tud a történettudomány. Az eseményekről részletesen beszámoló horvát őskrónika nem maradt fenn (a kutatók egy dokleai pap XII. századi krónikájáról feltételezik, hogy eredetileg szláv nyelven íródott, ám ez a forrás tele van legendás elemekkel), ezért a horvát múlt vizsgálatánál elsősorban a dalmát városok, egyházi intézmények, valamint a Vatikán levéltári anyagára, bizánci, frank, velencei és magyar krónikákra lehet támaszkodni.
A horvát államalapítás és a keresztség felvétele időben összefüggésbe hozható Nagy Károly avarellenes és itáliai hadjárataival. A horvátok anyagi kultúrájában a régészet tanúsága szerint a VIII–IX. század fordulóján jelentős változás állt be, s e tekintetben rendkívül fontosnak számít a frank fegyverzet megjelenése a horvátországi sírleletekben, ami kézzelfoghatóvá teszi a frankok szerepét a vazallus horvát fejedelemség létrehozásában (ahogyan a frank eredetű mellkeresztek igazolják a frank hittérítők szerepét a horvátok megkeresztelésében).
A korai horvát állam az antik Liburnia és Dalmácia területén jött létre, határa északon az Isztriai-félsziget keleti sarkánál, délen a Cetina folyónál húzódott. Ahol a VII. század eleji avar-szláv támadások következtében elpusztultak, vagy elnéptelenedtek a római városok, ott a horvátok kijutottak a tengerpartra. E helyeken a horvát uralkodók a X. században városokat alapítottak – Biograd, Šibenik. A IX. századi horvát települések nagy része antik városok helyén jött létre: Nin (Nona), Skradin (Scardona), Solin (Salona). Horvátország a szárazföld belsejében magába foglalta a Velebit és a Plješivica hegységek közötti karsztmezőket (Krbava, Lika, Gacka), valamint a ma Hercegovinához tartozó Livnói és Duvnói karsztmezőket, s határa valószínűleg a boszniai Vrbas folyónál húzódhatott (a XIX. századi horvát történészek szerint a Száva-Drina vonalát is elérte, ám ez mai ismereteink alapján nehezen bizonyítható). A korai horvát állam területén viszonylag kevés volt a termőföld: nagyobb sík vidék csak Zadar (Zára)-Ravni-Kotari – és Split (Spalato) mellett volt a horvát uralkodó kezén. Ezért jelentős szerepet játszott az állattenyésztés. Természetesen a tenger is fontos megélhetési forrássá vált a horvátok számára – eleinte persze csak a kalózkodás révén, de a későbbiekben a kereskedelem is jelentőségre tett szert. Ez utóbbit azonban megnehezítette a bizánci fennhatóság alatt lévő dalmát városok létezése, ezeket a horvát fejedelmek csak adófizetésre (tributum pacis) kényszerítették, de elfoglalni sohasem tudták.
Az avarok és szlávok betörése a VII. század elején a római civilizációt és a romanizált illír őslakosság egy részét a dalmát tengerpart néhány városába és pár szigetre szorította vissza. A romanizált népesség másik, a tengertől távolabb élő része a magas hegyekbe húzódott (vlachok), s a középkor folyamán fokozatosan elszlávosodott. A dalmát városok kisebb-nagyobb megszakításokkal ( a XI. század közepétől csak névleges) bizánci uralom alatt éltek. Bizánc a VIII. században szervezte meg a dalmát thémát, melynek székhelye Iadera (Zadar) városa volt. A horvát fejedelmek (majd a királyok) viszonya politikai síkon a dalmát városokkal inkább ellenséges volt, mint barátságos. Azonban egészében véve a dalmát városok hatása a korabeli horvát kultúrára és civilizációra mindenképpen pozitív volt függetlenül attól, hogy a horvát állam számára gazdasági és politikai szempontból leküzdhetetlen akadályt jelentettek, s idegen világot képviseltek. A XI. századtól kezdve megkezdődött a horvátok lassú beszivárgása a dalmát városokba. A betelepülés később tömeges méreteket öltött.
Az első név szerint ismert horvát fejedelem Borna volt (819 és 821 között szerepel a forrásokban). Frank vazallusként harcolt a mai Szlavónia területén élő szlávok frank uralommal szemben fellázadó fejedelme, Ljudevit (819-823) ellen. A későbbi Szlavóniát a felkelés elbukása után a frankok szláv vazallusai igazgatták a magyar honfoglalásig.
Borna utódai közül Mislav fejedelmet kell megemlíteni, mert a horvátok az ő idejében kerültek szembe először az Adria feletti tényleges uralomra törő, bár névlegesen még Bizánchoz tartozó Velencével. A IX-X. században a velencei akciók gyakran irányultak a Neretva folyó torkolata környékén szerveződött, sokáig a pogány hithez ragaszkodó szlávok államalakulata ellen, melynek lakói elsősorban kalózkodásból éltek (VII. Konstantin Pagania néven emlegeti ezt a kicsiny országot, amely csak a XIII. század elején került a magyar-horvát király uralma alá).
A IX. század közepén uralkodott Trpimir fejedelem (kb. 845-865), a horvát nemzeti uralkodóház, a Trpimirovićok őse. Elődeihez hasonlóan ő is elismerte az itáliai frank uralkodó felsőbbségét. Háborút viselt a dalmát városok (valószínűleg Split) ellen. Megalapította az első horvát püspökséget a Zadar mellett, horvát területen fekvő Nin városában. Nevét több forrás is megőrizte, így az általa alapított rižinicei bencés kolostor templomának romjai közül előkerült kőtöredék. Más források megemlítik Trpimir uralkodói címét: dux Chroatorum (a horvátok fejedelme). Trpimir háborúba keveredett Mihály (Borisz) bolgár fejedelemmel, de gyorsan békét kötöttek.
Trpimirt egy lázadás folytán nem fiai, hanem egy Domagoj nevű horvát előkelő követte a fejedelmi székben. A frank fennhatóság alól a horvátok 879-ben szabadultak meg, amikor I. Bazileosz császár segítségével Trpimir egyik elűzött fia, Zdeslav ült a trónra. Feltehetőleg ekkor rendelte el a bizánci császár, hogy a dalmát városok a béke megőrzése érdekében évi 710 arany adót fizessenek a horvát fejedelemnek. Zdeslav bizánci vazallus volt, de még 879-ben egy Branimir nevű horvát előkelő meggyilkolta, és elfoglalta a fejedelmi széket. Branimir elfordult Bizánctól és a pápasággal alakított ki jó kapcsolatokat. A kedvező történelmi pillanat (a frankok meggyengülése) révén Branimir horvát fejedelemsége önállósodott. A horvát történészek ezért Branimir fejedelmet (kinek nevét számos kőbe vésett felirat is őrzi) tekintik a független horvát állam megteremtőjének. Branimir püspöke, Theodosius sikertelenül próbálta megszerezni a pápától a VII. század eleje óta nem létező salonai érseki címet.
Branimir utódja ismét a Trpimirović-dinasztia tagja, Mutimir lett, ő volt a 892 és 910 között uralkodó utolsó horvát fejedelem.
A horvát királyság a X–XI. században
A kora középkori horvát állam a viszonylag kedvező nemzetközi helyzet következtében a X. század első évtizedeiben megerősödött, és a Trpimirović házból származó uralkodók királyi címet kezdtek el használni, amit hamarosan mind a pápa, mind Bizánc elismert. Az első királyi címet viselő horvát uralkodó Mutimir fia, Tomislav volt (910-928). A X. századból származik Horvátország területének első leírása. Eszerint a horvát királyság 11 zsupánságra tagolódott (Livno, Cetina, Imotski, Pliva, Pset, Primorje, Bribir, Nona, Knin, Sidraga és Nin). Ezenfelül Krbava, Lika és Gacka vidékét pedig a bán birtokolja. Az említett három karsztmezőn élhettek egykoron a Dalmácia tartományt birtokoló avarok maradványai, akikről a bizánci krónikás feljegyezte: „… de még vannak Horvátországban az avarok közül valók és felismerhető, hogy ezek avarok”. Az avar töredékek ugyan beolvadtak a horvátságba, de jelenlétük nyomát őrzi a király után következő legnagyobb horvát méltóság, a bán neve. Az avarok egykori feltételezett lakóhelyének urai, a nagyhatalmú bánok a X. században többször is döntöttek a királyság sorsáról.
Tomislav királyt a kora középkori horvát történelem egyik legjelentősebb alakjának tartják. Egyes források szerint sikerrel védte meg Horvátországot a kalandozó magyar csapatoktól. A horvát-magyar összecsapások színhelyének sokan a Dráva-Száva közét vélték. A horvát és a magyar történettudomány között vita volt Szlavónia X-XI. századi hovatartozásáról. Tomislav szlavóniai foglalásának bizonyítékául a 928-as spliti (Spalato) zsinat határozatát hozzák fel, amelyben Grgur (Gergely) nini püspöknek felajánlják a Száva és a Kupa torkolatánál fekvő Sisak (az antik Siscia – magyarul Sziszek) püspöki címét, amit feltehetően nem tettek volna meg, ha a város nincs Tomislav birtokában. Bíborbanszületett Konstantin császárnál is található egy utalás a horvátok jelenlétére Illyricum és (vagy) Pannónia területén. A horvát történetírás újabban Szlavóniát inkább tekinti senki földjének, mint Horvátország integráns részének.
Bíborbanszületett Konstantin szerint a X. század közepéig Horvátország 100.000 gyalogos és 60.000 lovas katonát tudott kiállítani, és 80 nagy, illetve 100 kisebb hadihajóval rendelkezett. A régebbi horvát történetírás ezekre az adatokra alapozta Tomislav államának jelentőségét, ám a mai kutatások szerint egy ekkora haderőt csak egy másfél-két millió lakosú ország lett volna képes fegyverben tartani, Horvátország lakosságának száma pedig a X. században nem haladhatta meg a félmilliót. A horvát király (Tomislav 925 körül vehette föl a királyi címet – erről egy pápai levél tanúskodik) hajóhada sem lehetett ekkora, hiszen a legfontosabb dalmát városokat nem tudta megszerezni. Dalmácia 923-ban került vissza a római pápa fennhatósága alá. A horvát király püspöke, a nini Gergely (Grgur Ninski) és a dalmát főpapok szemben álltak egymással. A tét az érseki cím volt, amit a 925-ös spliti zsinaton X. János pápa jóváhagyásával e város (Spalato) püspöke szerzett meg, a zadari (Zára), illetve a horvát püspök előtt. A második spliti zsinaton a nini püspökséget megszüntették, s a horvát egyházszervezet dalmát függőségbe került.
Tomislav 923 körül szövetséget kötött a bolgár Simeon ellen küzdő Bizánccal. A horvátok befogadták a bolgárok által elűzött szerbeket. Bulgária és Horvátország között ezért háború tört ki, de Tomislav csapatai valahol a mai Bosznia területén 926-ban győzedelmeskedtek. Tomislav 928 körül halhatott meg. Utódairól nem sokat tudunk. A 945 és 949 között uralkodó Miroslav királyt egy összeesküvés során Pribuna bán megölte és öccsét, II. Mihajlo Krešimirt segítette trónra. II. Mihajlo Krešimir utódja Stjepan Držislav lett (969-kb. 995). Držislav Bizánc szövetségese volt a makedóniai Samuilo alatt újjászülető bolgár állam ellen. Valószínűleg ezért kapott királyi jelvényeket II. Bazileosz bizánci császártól 988-ban.
Držislav halála után Horvátországban trónviszály tört ki fiai, Svetoslav, Krešimir és Gojslav között, amelyből a két utóbbi került ki győztesen. Svetoslav a velenceiekhez menekült (II. Orseolo Péter dózse 1000-ben meghódította a dalmát városokat). Svetoslav fia, Stjepan, Orseolo dózse lányát vette feleségül, s így közvetve rokonságba került Szent István magyar királlyal is, akinek húga Otto Orseolo felesége volt. Egyes feltevések szerint Stjepan Szlavóniában magyar szövetségesként uralkodott és az ő fia volt Zvonimir király (1075-1089), Szent László sógora.
Velence az Orseolo család bukása után elveszítette a dalmát városokat, melyek ismét névleges bizánci függésben éltek. A horvát történetírás szerint IV. Petar Krešimir király (1058-1075) birtokba vette a dalmát városokat, tény, hogy a horvát királyok közül ő használta először a Horvátország és Dalmácia királya címet, melyet később a magyar uralkodók is átvettek. Krešimir komolyan segítette a horvát alapítású tengerparti városokat, különösen a püspöki székhellyé lett Biogradot, ahol bencés apátságot is alapított, majd felújította a nini püspökséget is. Uralkodása utolsó éveiben azonban hatalmát meg kellett osztania Zvonimir bánnal, aki végül utódja lett a trónon. Horvátországot 1074-ben normann támadás érte, s IV. Petar Krešimir valószínűleg fogságba került, neve a forrásokban többé nem bukkan elő.
A horvát királyi trónon nem fia, vagy unokaöccse, Stjepan herceg követte, hanem Zvonimir bán, aki I. Béla magyar király lányát, Ilonát (horvátul Jelena Lepa) vette el feleségül, s a magyar kapcsolat még társuralkodó (bán) korában, 1067 körül konkrét segítséget jelentett. Magyar támogatással Zvonimir megszerezte Krk, Rab és Cres szigetét (ezt igazolja az egyik legkorábbi horvát nyelvemlék, a baškai kőtábla szövege). Zvonimir a pápaság és a császárság küzdelmében a nagy reformpápa, VII. Gergely mellé állt, aki őt ezért királyi koronával jutalmazta. A koronázásra 1075-ben került sor a Split melletti Solinban. A pápával kötött szövetség Horvátország számára előnyt jelentett. Zvonimir viszonya a dalmát városokkal nem volt túl jó, s amikor azok újból a normannok mellé álltak, a horvát király áttette székhelyét a tengertől messzebb fekvő Kninbe. Zvonimir 1089-ben halt meg, a későbbi legendákkal ellentétben természetes halállal.
Zvonimirt halála után IV. Krešimir egykor kolostorba vonult rokona, az öreg és beteges II. Stjepan, az utolsó Trpimirović követte a trónon (1089-1091), Zvonimir özvegye, Ilona királyné és a horvát előkelők egy része azonban szívesebben látta volna az uralkodói székben az elhunyt király sógorát, Szent Lászlót. A magyar király sereggel indult horvát földre dinasztikus jogainak érvényesítése céljából. A magyar és a horvát történészek között nincs egyezség abban a kérdésben, hogy melyik folyót lépte át 1091-ben Szent László serege. A XIII. századi krónikák és az Árpád-házi királyok oklevelei a Drávát emlegetik. Egy dolog azonban bizonyos: I. László király és utódai a Dráva és a Gvozd hegység közötti vidéket nem olvasztották be közvetlenül Magyarországba, hanem Szlavónia néven területileg különálló politikai egységként csatolták a magyar koronához. Szent László építette ki e terület egyházszervezetét a zágrábi püspökség megalapításával (1094 körül). Szent László hadai eljutottak a tengermelléki Horvátországba, ahol a magyar király nem önmagát, hanem unokaöccsét, Álmost segítette a horvát trónra. Volt azonban a tengermelléki Horvátországban egy ellenpárt is, amely egy Péter (Péter) nevű előkelőt választott királlyá. Szent László Horvátország elfoglalása miatt ellentétbe keveredett a pápával (II. Orbán ugyanis pápai hűbérnek tekintette a horvát királyságot) és az ellenpápához csatlakozott. A horvát történészek szerint a tengermelléki Horvátországban László, illetve Álmos nem tudta megszilárdítani uralmát. Az új magyar király, Könyves Kálmán 1097-ben fegyverrel szerzett érvényt dinasztikus jogainak. A Gvozd hegységben serege legyőzte Péter horvát ellenkirály hadait, aki elesett a csatában. A tengerparti Biograd (Tengerfehérvár) városában Kálmánt horvát királlyá koronázták. Kálmán azonban nem érte be a horvát királyi címmel, hanem fokozatosan hozzálátott a dalmát városok bevételéhez: 1105-ben elfoglalta Zadart (Zára), majd Trogir (Trau) és Split (Spalato) városát, s felvette a Horvátország és Dalmácia királya címet. Könyves Kálmán meghagyta a dalmát városok autonómiáját és kiváltságait, kereskedelmi érdekeiket pedig egyáltalán nem sértette. Ez volt az oka annak, hogy a későbbi századokban is a dalmát városok Velencével szemben a magyar-horvát királysághoz húztak.
Horvátország számára a dinasztiaváltás nem jelentette az állami lét megszűnését. Noha a múlt századi horvát politikusok által gyakran idézett Pacta Conventa (Kálmán állítólagos szerződése a horvát nemességgel) alighanem XIV. századi keletkezésű, mindenképpen tény, hogy a horvát királyság területi különállóságát és közigazgatási autonómiáját megőrizte az egész középkoron keresztül.